Igenigenigen. Azt hiszem, megvan. A fény az alagút végén. No nem, az amire nem szabad kimenni. Inkább az, ami irányt mutat.

 

Nem tudom, hogy mi történt, és hogy egyáltalán minek köszönhető ez az egész, de mintha visszatért volna a mosoly az arcomra. Legalábbis szerintetek. És valóban. Azt veszem észre, hogy ülök, és mosolygok. Ez két dolgot jelenthet. 1. Jó kedvem van. 2. Már tényleg a végén járok, és kezdek beleőrülni. Tudom, legtöbben a második opciót tartjátok valószínűnek, mert ugyanolyan kedvesek vagytok, mint én.

 

Jó, persze hogy tudom, hogy mitől, és azt is, hogy minek illetve kinek köszönhető, de sem az idő, sem a hely nem alkalmas ennek a kitárgyalására. És különben is. Írjon saját blogot, aztán majd ott kirészletezheti magának.

 

Azért meg lehet ám nyugodni, nem azt mondom, hogy ez a hely átváltozott Eldorádóvá. Szó sincs róla. Ez ugyanaz a multikulti szemétdomb, magyarokkal, környező népekkel, hódítókkal, hódolókkal, halmozottan hátrányos helyzetű kisebbségiekkel (értsd: cigányokkal), meg az összes többi egyébbel. Csak most kicsit jobbnak tűnik az összkép, de én már tudom, hogy úgysem tart sokáig.

 

Nah jó, csak ennyit akartam igazándiból, hogy tudjátok, tényleg van remény, még ha csak átmeneti is, de mégis. Aztán mosolyalbum rewind.

 

Előre is bocsi attól, akit nagyon nem érdekel, ez most nem tanulságkereső és gondolatébresztő post lesz. Ígérem a következő ismét az eddigi sorozatot fogja követni.