Igen, tudom. Gaz-galád-szemét vagyok, mint mindig. Nem írtam ide majdnem két hónapja. ezzel el is veszítettem mind a négy olvasómat. Meg lehet kövezni, fel lehet akasztani, el lehet égetni.

 

Igen, tudom. Tumblr-re bezzeg mennyit posztoltam. De hidd el, nem azért nem írtam ide. Csak valahogy így alakul mostanában. Nem azt mondom, hogy belefásultam, mert ez nem igaz. Vagyis belefásultam, csak nem az írásba.

 

Ritkán írok nyíltan magamról, most mégis ez lesz. Napi rutin. Felkelek, amikor jólesik. Dolgozom (nevetés). Megnézem a Zinternet, aztán beszippant. Ügyintézek. Egyre többször reménytelenül. Sportolok – keveset. Szórakozom – sokat. Nagyon sokat.

 

Második gyerekkor? Nem. Útkeresés, unaloműzés? Nem. Átmeneti állapot? Nem tudom.

 

Nem mondom, hogy mennyire elkeserít az ország, és amúgy az egész bolygónk helyzete, mert felesleges. De mégis. Nem érzem a változást. Mennek az évek, és nem érzem, hogy haladtunk volna előre. Sem személyesen, sem társadalmilag, sem sehogy.

 

Persze, vannak elindulni látszó folyamatok, de mindig minden valahogy megreked egy szinten, és iszonyat nehéz onnan továbbgörgetni. Igazából ezt unom már szerintem. Hogy mindig harcolni kell mindennel és mindenért. Amivel amúgy nem is lenne baj, ha ez a harc nem lenne néha legtöbbször kilátástalan.

 

Nyilván nincs épp jó kedvem, nyilván csupa olyan dolog történt, amit kicsit nehezebben fogadok el, nyilván épp magas az érzelmi küszöböm, de akkor is. Nem hiszem el egyszerűen, hogy normális, hogy az én korosztályom, aki a szocializmusban és a korai új rendszerben is volt gyerek, de ebbe a csoda jó világba próbál felnőni, egyszerűen nem tud boldogulni. Azt mondják erre, hogy nem találjuk a helyünket. Persze. Mert megkaptuk, hogy mi már választhattunk mindenből, meg hogy nekünk már milyen jó. Ahha.

 

Ne mondja nekem senki, hogy normális, hogy a 25 és 30 év közöttieknek egyre nagyobb aránya szenved valamilyen betegségben. Magas vérnyomás, gyomorproblémák, idegi gondok. Oké, lehet a táplálkozás, a rendszeres sport hiánya, lehet az életmód, minden lehet. Csak hogy több olyannal is találkoztam, aki mindenre odafigyel, és mégsem egészséges.

 

Persze, megvan. A munka. A munka felelős mindenért. Meg a stressz. Tudom én, jön a közhely-roham, és van is benne igazság. Csak valahogy kevés.

 

Elmondom, hogy én hogy látom, aztán lehet utálni. Az a helyzet, hogy nem úgy élünk, ahogy azt genetikailag kellene. Az evolúció során sokmindent elértünk, de mégsem használjuk ki ezeket jól. Az embereknek egymásra lenne szükségük, de leginkább önmagukra. Leggyakrabba viszont azt sem tudják, hogy kik ők, és mit akarnak a nyavalyás életüktől. Én nem is kárhoztatom őket. 18 évesen döntsd el, hogy mi akarsz lenni. Akkor kb azt tudod, hogy milyen tantárgy érdekel. Pályaválasztás? Majd anya megmondja. Aki meg azt akarja hogy az legyél, ami ő vagy apa sosem lehetett. De volt már erről szó.

 

Arról is talán, hogy fontos a rendszeres sport, meg az értelmes táplálkozás. Viszont a karrier is fontos, meg a munkád is, hogy fenntartsd önmagad. Vagy eltarts egy családot. Szóval, jobb esetben csak napi 9 órát dolgozol aktívan, a többi időddel te rendelkezel. Egészségesen élni nem könnyű, és nem olcsó, valamint elég időigényes. Kezdjük ott, hogy mindent magadnak főzöl, nem nagyon veszel készételt, mert hát az minden, csak nem egészséges. Ez napi három étkezésnél azért 2-3 óra elfoglaltság. Bevásárlással, vagy kertészkedéssel együtt napi 4-5 is lehet. És persze edzeni is kell. Napi 2 óra az is, plusz jobb esetben egy az utazás. Gyors matekpélda: 9 munka, plusz 1 utazás, 4 ételkészítés, és 3 sportolásos óra, igen, hölgyekuraklányokfiúk, ez 17 a 24ből. Nem volt még szociális élet, gyereknevelés, alvás, szórakozás, semmi. Mert itt tartunk most, mindenki elmondhatja, és összeszámolhatja a saját igényeit órákkal, de előre megsúgom, hogy senki nem fog beleférni.

 

Szóval a konklúzió az, hogy ez a mostani világ (utálom ezt a szót, de pont ezért tettem most ide) nem passzol ahhoz az élethez, amit élnünk kéne. Amihez az evolúció során eljutottunk. Egyszerűen gyorsabban akarunk fejlődni, mint ahogyan arra a szervezetünk képes. Ő pedig jeleket küld, de ezek nem a túlhajszoltság jelei, sokkal bonyolultabbak annál.

 

És persze ezt is magunknak köszönhetjük, a mindig változó, újuló, és egyre többet akaró igényeinknek.

 

Igen tudom, ez van, amikor sokáig nem írok, ömlesztve jön minden, nincs stílus, nincs forma, csak ontom a bennrekedt információkat. Majd megváltozom, ha megtalálom a szerkezetet, ami a 24 órámat 32-vé alakítja. Addig pedig igyekszem a személyes találkozásokra és beszélgetésekre több időt fordítani, mint a virtuális életemre. Valahol mégiscsak el kell kezdeni.