Ilyenkor jössz rá, hogy ez a világ nem neked való. De már késő. Régen letetted a voksod mellette. Bár valójában nem is te, már az őseid is. Fényévekkel ezelőtt.

 

Te meg próbálsz kitörni. Azért esélyes, hogy nem fog sikerülni. De próbálkozz csak bátran. Én majd figyelek. Igen, én már csak megfigyelő leszek ebben. Belefáradtam. Nem harcolok tovább. Ideje belenyugodni, hogy egy szánalmas élet vár rád, ahol a körülötted élő emberek is mind ugyanolyan szánalmasok lesznek, mint te magad.

 

Persze ezt lehet javítani mindenfélével. Például látszólagos álboldogsággal. Ez az egyik legjobb módszer. Nem ismered? Dehogyisnem, csak még nem jöttél rá, hogy abban élsz. Addig jó.

 

Aztán megöregszel. A napok meglehetősen gyorsan ugrálnak el melletted. Meg az évek. És nem érted. Miért van az, hogy ahogy öregszel, úgy megy egyre gyorsabban az idő. Az utóbbi öt évedet leginkább egynek, vagy költői túlzással is kettőnek élted meg. Pedig öt volt, mindketten tudjuk. Megmondom neked, hogy miért. Azért, mert ennek az öt évnek annyi volt az élettartalma, mint régebben egynek. Amikor még fiatal voltál. Ugyanannyi életet sűrítettél bele akkor egy, vagy két évbe, mint most ötbe. Inkább tízbe.

 

Valahol mindenki arra vágyik, hogy újraélje azt, amit már nem lehet. Az örök boldogtalanság részint ebből is fakad. A másik felét mindenki egyénre szabva adja hozzá. Hogy így legyen teljes a kép.

 

A körülötted lévő világ pedig tökéletesen asszisztál ehhez. Sőt, talán még rá is dob jónéhány képzeletbeli lapáttal. Csak hogy érezd, hogy élsz. Vagy inkább azt, hogy milyen volt, amikor még tényleg éltél.

 

És tudod mit? Igazad van. Ez a világ tényleg nem neked való.