Az egész úgy indult, hogy megnéztem a Mocsai-interjút. Aztán a zuhany alatt eszembe jutott pár dolog, amit most nem tudok magamban tartani. Tényleg egyre inkább énblog ez. Előre szólok, ez most nem egy jó poszt.

 

Itt van ez az ember, olyan sikereket ért el, amiket itthon a kézilabdában talán senki nem fog. Szakmai, pszichológiai, emberi nagyság a szememben, igazi példakép. Megvan benne még az alázat. Alázat, a sport, az emberek, a tanítványok, a játékosok, a szakma iránt. Ez az, ami kiveszőben van.

 

Nyilván egész más nekem ez az interjú, és minden, ami sporttal kapcsolatos, mert a családom jelentős része sportolt, apám és nagypapám is labdarúgó volt, még pedig nem is akármilyen, mindketten korosztályos és egyéb válogatottak tagjai voltak a maguk idejében.  Azokban az időkben, amikor a focista státuszt még tisztelettel mondták valakire.

 

Olyan szemléletet örököltem, amin keresztül egészen máshogy élem meg a sporteseményeket, és főleg a magyar sportolók, csapatok szerepléseit, tündöklését, vagy éppen bukásait. És az ilyen embereket, mint Mocsai Lajos is egészen másképp látom. Nem tudok nem a legnagyobb tisztelettel lenni iránta, ha már több, mint 30 éve ennyit tesz a magyar kézilabdáért.

 

Igen, nyilván az is közrejátszik, hogy 17 éve röplabdázom, és jó ideje focizom is, mikor épp mit hobbiként, mit aktívabb sportként. Ezeken keresztül is fejlődtem, tanultam, és átéltem már annyi mindent, amiket sport nélkül sosem tettem volna meg. Elég összetett így a kép már, hogy miért is érzem azt, amit érzek egy-egy sportesemény, vagy nyilatkozat alatt. Látom az elvégzett munkát, pontosan érzem a fájdalmat az edzésmunkától, a kimerültséget az meccsek után, az örömöt, és a bánatot egyaránt. És a tiszteletet. Kölcsönös tisztelet. ez az, ami ma már nem igazán van jelen.

 

Több, mint tíz évvel fiatalabb srácokkal edzek, és nem látom rajtuk. Nincs tisztelet, nincs alázat a sport, vagy a társak iránt, nincs semmi, csak ők maguk. (Itt jegyezném meg, ha én tizennégy-tizenöt évesen a nagyobbakkal edzhettem, csendben igyekeztem kimagasló edzésmunkát végezni, és a játékban is a maximumot nyújtani.) Náluk ez már nincs meg, csak a visszapofázás, ego növelés megy. És persze nem csak a fiataloknál, a saját korosztályom sem kivétel. Sok meccsen látom, hogy jópáran csak önmegvalósításnak tekintik még a hobbysportot is, mert az életükben máshol nem tudnak érvényesülni.

 

Munkatársam azt mondta valamelyik nap, hogy nem kellene ennyire sokat sportolnom, ha nem ennék ennyit. Igaz, hogy nem eszem keveset, de azért sokat sem, viszont most nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a korosztályom tagjai azért sportolnak, hogy ne hízzanak el. Ami egyfelől teljesen jó, mert legalább sportolnak. Másfelől viszont szánalmas. Én azért sportolok, mert szeretem csinálni, és nem azért, mert meg akarok felelni bizonyos társadalmi elvárásoknak. De látom, hogy lassan egyedül leszek ezzel, mint ahogy a sport felé kialakított szemléletmódommal is.