Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Az egész olyan hiábavalónak tűnik. És újra felteszem a kérdést? Mi a zsákos bullshit-et keresek én ebben az egész szarban? No, most kivételesen nem az országról beszélek, hanem az élethelyzetemről.

 

Kicsit kilátástalan. Nem csak az e havi kvóta, hanem úgy az egész. Megint úgy érzem, hogy ez a völgy egy siralom. De persze nem csak én, úgy kb. szerintem mindenki, aki fiatal, nem teljesen tehetségtelen, és csinál most valamit. És ne mondd nekem, hogy ez az egész csak a válság miatt van, mert tudod mit? Elegem van abból, hogy mindenki mindent az egész kibaszott válságra fog, és utána meg nyafog meg jajveszékel tovább. Túl könnyű ez így, nem gondolod?

 

Igen, befordulós zenét hallgatok, de ez még nem magyaráz meg semmit. Belinkelem ide, pislants rá:

 

 

 

 

 

Jó, tény, hogy ez olyan zene, amit akkor raksz be, amikor a kötél már a nyakadon van, állsz a nappaliban, de még úgy érzed, ezt a számot még meghallgatod, mert ha a világon más nem is, de ő megérti, hogy minek is dugtad be a fejed a saját magad által készített hurokba. És abban a pillanatban, mielőtt kilöknéd magad alól a hokedlit, átérzi veled együtt a világ fájdalmát, és osztozik veled a te nyomorúságodban is…

 

A lényeg azonban most nem a zene, csak segít megérteni, ha van benned átérző-képesség. Emocionális képesség. Mert ilyen okosan is tudom ám mondani. Mert bennem van ám. Sok. Jól.

 

Csak nem használom, mert iszonyatosan nem érdekel az emberek gondjabajanyűgje, megvan nekem is a sajátom. Nem kell nekem a társadalomé még pluszban, nem vagyok én ilyen rendes, hogy átvállaljam azt is.

 

Szóval itt állok, és egy nem olyan keskeny társadalmi réteg nevében kérdezem: Mi van? Nem vagyok hülye (sőt, többen okosnak is mondanának, de naiv sem vagyok, úgyhogy nem hiszel el), még öreg sem vagyok, hogy tutyimutyizzak otthon nyugiban, és még tehetséggel is rendelkezem (nem árulom el, hogy mikben), de mégsem jutok nagyon előrébb. Nyomom minden nap a rohadt taposómalmot, és tudod mi benne az igazán kemény? Az, hogy minél jobban csinálom, annál szarabb lesz másnap. Mert ha megcsinálok valamit jól, értsd: ha hozom a tervet, na akkor a következő havi tervem olyan magas lesz, hogy ahhoz képest a Csomolungma egy szelíden emelkedő dombocska. És nehogy azt hidd, hogy ez valaha is jobb lesz. De ezt még valahogy meg is emészteném, mert hát igen, a sales már csak ilyen, ami jobban zavar, az az, hogy úgy érzem, hogy ez sohasem fog megváltozni.

 

Mármint nem csak nekem személyesen, hanem mindenki másnak. Vannak ugyanis, aki kettő meg három gyereket nevelnek úgy, hogy a kettejük havi keresete nem éri el a 150.000 forintot. És ilyen példákat zsákszámra tudok mondani, mert megsúgom neked, hogy ebben az országban nagyjából 5 millióan élünk a létminimum alatt. Na ez az, ami nem fog változni. Maximum úgy, hogy hónapokon belül ez a szám 6 millió lesz.

 

Szar érzés látni, hogy az ismerősöd elveszti a munkáját, és nem tudja eltartani a családját. Te meg ülsz a kényelmes karosszékedben, és passzívan pislogsz ezeken a számadatokon, miközben azt tervezed, hogy idén hova menj majd síelni és nyaralni. Mert neked ez az, ami nem változik. És mielőtt nekiállsz sírni, hogy neked milyen rossz is akkor kérlek gondolj inkább arra, hogy annak, akinek éppen panaszkodsz, sokkal nehezebb az élete, mint tiéd.

 

És nem tudom, de nem is akarom megmondani, hogy miért, de valahogy igazságtalannak érzem. Hogy van egy rakás olyan ember, aki sem a tudása, sem a képességei szerint nem a megfelelő életszínvonalon él, és ők sosem fognak helyet cserélni. Nekik ugyanis ez az, ami sohasem változik.