Ma nagyon okos lettem. Nah jó, igazándiból tegnapelőtt, de most van időm leírni.

 

Beszélgettem egy ismerősömmel, neve elhallgatása alap. A téma párkapcsolat, az övé, az enyém, valaki másé, lényegtelen. És megmondta a teljes igazságot. Idézem. „Azt érzem, hogy nem ő lesz az, aki boldoggá tesz” - Nah itt már megvan a felismerés nektek is?

 

Azért elmagyarázom a könnyebb érthetőség (meg persze a hülyébb emberek) kedvéért. Volt már szó talán minden boldogság alapjáról, azaz a szeretni-szeretve lenni párhuzamról, de ez a mondat újból felerősítette bennem az akkor még csak kibontakozni készülő felismerést.

 

Nekem egy szó jutott eszembe először a kijelentés utáni pillanatban: necces (aki nem látta a robotnak öltözős, Cartmanes-Butterses szószpark-részt, az sürgősen pótolja). Másodszor meg az, hogy igen, ez van most. Azért keresel párt magadnak az életed hátralevő részére, hogy te boldog legyél. Ez még így talán nem is lenne olyan nagy baj. Azonban az emberek többsége ennél a pontnál le is akad. Ha ez megvan, akkor nem nézi innentől, hogy szereti-e ő a másikat, vagy hogy viszonoz-e bármit is abból amit kap. Nem-nem. Itt leragad, mert hát hiszen ez a fázis az, ami neki a leginkább megfelel.

 

A következők, mint összeköltözés, házasság, netalántán gyerekvállalás, ezek már mennek a feledés jótékony homályába, mert ott a helyük. Ugye szerinted is?

 

Tudom, hogy kicsit unalmasnak tűnhet már, de akkor is: az emberi önzés képes ilyen, számomra rég nem látott méreteket ölteni?  A kérdés természetesen költői, és barokkos túlzás lenne a részemről nemmel felelni rá.

 

A válasz egy határozott igen, mely lerombolja az emberekbe, az emberi jóság utolsó szikrájába vetett hitemet, valamint szertefoszlatja naivitásom legutolsó apró gondolatait is.

 

Ilyenkor mindig elhatározom, hogy én is ilyen leszek. Könyörtelenül kihasználok mindent és mindenkit. Nem érdekel sem eszköz, sem elvek. Akadály nincs. Átgázolok embereken, az érzéseiken, a világukon, mert ők is ezt teszik a többiekkel.

 

Aztán valahogy nem megy. Pedig én próbálom. Elmegyek bizonyos pontokig, aztán visszatáncolok. Vagy túlmegyek rajtuk. Azután pedig tépem a megmaradt emberségemet, mert nem bírok elszámolni magamban. Magammal. Meg a tetteim súlyával.