Nem ilyen vagyok. Sajnálom. Lehet meg kéne tanulnom örülni az apró dolgoknak is. Bár a nagyoknak sem tudok igazán.

 

Mikor minden jó. Vagy annak tűnik. Akkor történik valami. Ami bár nem hordozza magában az összes dolog megváltozását, valahogy mégis. Minden egyre rosszabb lesz. Amennyire el tudod képzelni. Vagy még annál is.

 

Aztán ekkor ugye minden rossz. Biztos bennem van a hiba, mert néha ezt élvezem. Szükségem van arra, hogy szenvedhessek. Én egyedül. Nem kifelé, sajnáltatva magam. Befelé, önmagamnak. Fizikai kényszert érzek rá.

 

Aztán amikor valami jobb lesz, úgy tudok örülni, hogy az leírhatatlan. Érzem, hogy jobbá tettem valamit az életemben. Biztos ezért van az egész, hogy rájöjjek, tudom élvezni.

Azaz tudok örülni az apró dolgoknak.

 

Kiindulás: nem tudok örülni – okfejtés + okfejtés + okfejtés – tudok örülni

 

Vagy kezdek megőrülni, mert ez most tényleg nekem is paradox.

 

Vagy nem, csak túlhangsúlyozom a jelentéktelen életem még jelentéktelenebb problémáit. Pont mint a mikorkörnyezetem résztvevői a napi kötelező 8 helyett 10-11 órában. Akiknek a legfontosabb, hogy egy belső használatra készülő táblázat szögmérővel szerkesztett legyen. Nem kéne példát vennem róluk. Nem egészségesek. A gondolkodásmódjuk kritikusan beteg. Mondjuk ebben legalább hasonlítunk.

 

 

Amúgy meg: „I won't trade him for nothing”. Mikor mondod ezt? Rám? Vagy akárkire?

 

 

Megjegyzés: Attól, hogy nem értenek meg, nem vagyok művész.