Mai korai elindulásomat tetézte, hogy az iPodom fél perc zenelejátszás után lemerült, így már reggel szikrát szórt a szemem, ugyanis egyre kevésbé tudom tolerálni a Budapest közlekedéséért felelős társaság járművein az utazóközönséget. Ebben a vidám állapotomban érkeztem el kedvenc villamosmegállómba, ahol fel is pattantam az általam kevéssé preferált 6-os villamosra, és egy csöndesnek ígérkező sarkot kiválasztva próbáltam átvészelni az utazást.

 

Amúgy is emelkedett hangulatomat csak tetézte, hogy egy szellemi sérült, 30-35 körüli srác és az édesanyja beültek elém. Azonban itt valami olyan dolog történt, ami megváltoztatott most néhány órára mindent. Az édesanya kifakadt. Nem nekünk, utasoknak, csak a fiának. Hogy ő belefáradt ebbe az egészbe, hogy gondozza, ápolja, magával hordja mindenhova, és hogy a fia ezt egyáltalán nem érti meg. A srác pedig a legnagyobb lelki nyugalommal mást sem tett, mint vigasztalta megkeseredett anyját, simogatva a fejét és puszilgatva az arcát. Olyanokat mondott neki, hogy „jól van anya, akkor nem kell pénteken bejönnöd hozzám” és „rendben, akkor hétvégén se gyere, elleszek én a többiekkel”.

 

Valami olyan szívszorító jelenet volt ez, hogy az addigi összes bosszúságom elszállt, és a helyét átvette valami egészen más. Be kell valljam, hogy könnybe lábadt a szemem. Innentől kezdve le sem tudtam venni a tekintetem róluk, lestem minden szavukat és mozdulatukat. Egyszerűen hihetetlen, hogy ezek az emberek, akiket így megvert az élet, mennyi szeretetet képesek adni a családjuknak, a közvetlen hozzátartozóknak, valamint nekünk is, akik meg sem érdemeljük ezt igazán.

 

Azonban ezzel még nem volt vége a napnak, de még a reggelnek sem. Móriczon átszállás, 41-es csodavillamos, leülök, próbálom felfogni, az eddig történteket. A túloldalon egy apa és a kb 10-11 éves lánya ül. Rajtunk kívül alig van valaki a villamoson, minden szavukat hallom úgyis, hogy nem akarom. Úgy éreztem, elég volt nekem ma reggelre a körúti előadás. A lány viszont hisztizik. Nem lehet nem hallani. Nem akar főzőtanfolyamra menni, helyette a karate edzés érdekelné. Apja próbálja először gyenge érvekkel meggyőzni, mint  „a lányok szeretnek főzni” és hasonlók, de esélye sincs, a kishölgy nem enged. Majd apa fátyolos hangon: „én nem foglak tudni megtanítani főzni, anyád meg már nem tud”. Ekkor veszem észre, hogy apa tetőtől talpig feketében…

 

Sok fogyatékkal élő embert ismertem meg, köztük testi és szellemi fogyatékkal élőket, és mindig is csodáltam őket. Megverte őket az élet, de nem hogy nem adják fel, hanem vidáman, viccelődve viselik a sorsukat. Valami olyan erő van bennük, ami ilyenkor kicsit átragad rám, és néhány óráig birtoklom.

 

A nagy tragédiák nem válogatnak. Hihetetlen erő kell a feldolgozásukhoz. Hát még a megértetetésükhöz egy 10 éves gyerekkel. Írhatnám, hogy minden tiszteletem az apáé, de nem fejezné ki teljesen, amit gondolok.

 

És ehhez képest hol vagyok én? És hol van az, amit minden hétvégén teszek magammal? Meg néha már hétköznap is…