Egyetlen örök kérdés van csupán. Miért? Miért van az, hogy igyekszem tényleg a lehető legjobbat adni magamból, de van, akinek ez sem elég. Talán összeesküdött ellenem a világ? Az egész? Nem, köszi, nem igazán hiszek én az összeesküvés-elméletekben(kivéve talán egyet, amiről beszéljen helyettem egy MSN üzenettöredék: „Olivier says: Man, 9/11 was an inside job”).

 

Ez tehát kizárva, nem hiszem, hogy így léteznek ilyesmik. De mégis. Néha olyan, mintha az egész családod, a barátok, mindenki ingerült, tébolyult és idegbeteg lenne. Lehetetlen kérések, különös kívánságok, amik eddig nem voltak rájuk jellemzőek. Plusz még ehhez társítanak egy kis értetlenséget is. Ez a furcsa állapotuk 2-3 napig tart. Aztán visszanyerem az önuralmam és a toleranciámat. Én. Felfogtad?

 

Más: Úgy gondoltam, hogy ez egy jó nap lesz. Gondtalan gangolás a cityben, sütkérezve a napsütésben. Fejembe húzom a fekete Dragon fullcap-et, Monsterr Dogg a szemem elé, hogy meg ne vakuljak a hóra verődő napsugaraktól, Sennheiser fülesből cicereg a Kool Kasko Mixtape, és útra fel. Pár dolgot elintézek, aztán ráérősen teszek egy kisebb sétát. Nem biztos, hogy kellett volna. Mintha tavasz lenne, pedig nem is. De a nap azért süt, szóval igazándiból tényleg csak a hó látványa és a télikabátom ölelése az, ami visszahúz a valóságba.

 

Váci utca. Mindenhol emberek, jólöltözöttek, turisták, egyszerű vásárlók. Most kivételesen feldobnak, valahogy jó érzés látni a nyüzsgő tömeget, és a részesének lenni. Mindenki mosolyog, nem igazán foglalkoznak sem a téllel, sem a válsággal, sem a jó magyar királyi valuta, a forint árfolyamának zuhanásával. Mert igen, az euró árfolyama igencsak emelkedik, a megfázások, megbetegedések és influenzajárványok számával egyenesen arányosan.

 

Szóval igen, épp mosolyogva lépkedek ki a 7-es expressz busz megállójába a Ferenciek terén, amikor meglátok egy hajléktalan házaspárt, amint Koccintós bort iszogatva, dohányozva igyekeznek néhány forintot összegyűjteni. Majd ezt megunván odatámolyognak egy dupla babakocsihoz, amiben két gyönyörű, körülbelül másfél éves kisgyerek fekszik rongyokba csomagolva, hogy szegények meg ne fagyjanak a 0 fok körüli kinti hőmérsékletben. Majd gügyögnek neki valamit, és nagyokat húzva a műanyag palackos kincsből visszatámolyognak a kéregetőpoharukhoz.

 

Annyira éles az ellentét. Elegáns és drága márkaboltok, csillogás, mosolygó és (látszólag) gondtalan emberek. 3 lépésre tőlük egy egészen más világ kezdődik. Hajléktalanok. Fogatlanok, koszosak és förtelmes bűz árad belőlük. Majd ez két kisgyerek. Két tündéri kis csöppség. Előttük még az egész élet. De vajon milyen élet? Olyan, mint a szüleiké? Hogy lezüllött, koszos junkie-k legyenek majd tizenéves korukra?

 

Újra ott vagy, hogy miért? És nem tudod. Cserébe viszont fáj, nem tudom elmondani, hogy mennyire rohadtul fáj, hogy nekik így kell majd leélniük az életüket.

 

Szerintem valahogy a rossz emlékek jobban rögzülnek a csinos kis memóriánkban, mint a jók, és ezért tűnhet legtöbbször úgy, hogy ez a völgy egy siralom. Egyébként, ha becsukod a szemed, és nem gondolkozol, egész jól is érezheted magad a bőrödben.