Igen, sportolok. Van heti 3-4 alkalom, amikor eljárok röplabdázni. Meg néha-néha, körülbelül hetente egyszer focizni is, lévén a családom egyik fele labdarúgó volt, amikor ez a szót még tisztelettel használták, és nem csak annyit jelentett, hogy bunkó focista, szóval azt mondják, belém is szorult némi tehetség.

 

A sport nekem lételemem, egyszerűen az életem, az életmódon szerves része. Nem vagyok képes megérteni azokat az embereket, akiknek nem hiányzik a mozgás. Például ilyen a testvérem is, neki teljesen megfelel a tv és a számítógép kombinációja sportolásra. Nem fogom itt az egészséges élet igéjét hirdetni, mert egyrészt nem tisztem, másrészt több mint 10 év mindenféle egészségkárosítás után nem érezném hitelesnek a saját szavaimat.

 

Röplabda. Tudom, tudom, a legtöbb embernek ilyenkor az villan be a tökéletesre csiszolt agyába, hogy néhány lány visongatva ütögeti a labdát. Meg hogy ez női sport. Hát hadd mondjak annyit, hogy kurvára nem. Aki így gondolja, attól azt kérném, hogy jöjjön el egy edzésre, és álljon be szervát vagy lecsapást fogadni. Nagyobb összegekkel mernék fogadásokat kötni rá, hogy perceken belül megváltozik a véleménye. Főleg miután jajveszékelve ugrál, hogy mennyire fáj az alkarja, és úgy érzi, hogy a következő bejátszandó labda eltöri az orsó-csontját. És akkor még nem is beszéltünk a parketta felett vízszintesen centikkel való suhanásról, ami egy-egy labda megmentésére irányul, és hát szintén nem egy kellemes, de nem is egy könnyű feladat. Plusz ugye az észben tartandó taktikák, a pontosan kivitelezett mozdulatok, a másodperc tört része alattira leredukálandó döntés-, variáció-, és cselekedés képességek elsajátítása. Szóval ez a sport közel sem annyira egyszerű, mint azt a legtöbben gondolnák, persze egy bizonyos szint felett. Én pedig igyekszem e felett tartani magam.

 

Foci. Azt szeretem benne, hogy minden sporttársam tökéletesen tudja, hogy egy adott helyzetben mit kell csinálni – de természetesen csak elméletben. Ez valamifajta magyar sajátosság lehet. Külön élvezettel hallgatom az ebédidőben az esti meccsről azokat a kollégáimat, akik nem is konyítanak a focihoz, de azért tökéletesen tudják, hogy a 73. percben milyen megoldással sikerült volna felülkerekednie a Realnak a Liverpoolon. Ahogy ezzel szintén az egész ország így van.

 

Ahogyan persze a legtöbb edzőtársam is, csak ők még kiegészítik azzal, hogy bezzeg ők már ’87 óta ezt már meg tudták csinálni. Gyakorlatban már jóval kevesebben tudják kivitelezni az elméletben felvázolt szituációkat, de hát a legtöbbjüktől nem is várom el. Vannak viszont akik igen, és érdekes módon ők viszont nyugodtan és kulturáltan is játszanak, nem úgy, mint a fent említett nagy kedvenceim, akiknek a tét nélküli egymás közötti játék alatt is zeng a hangjától a focipálya környéke is, majd még az utána következő sörözésen is azt magyarázzák, hogy mit hogy kell(ett volna). Mert talán nem árulok el titkot vele, hogy megcsinálni már ők sem tudják a régi trükköket (és szerény véleményem szerint régen sem tudták), de beszélni még hibátlanul tudnak róluk.

 

Az pedig már egy külön tanulmányt érdemelne, hogy az összes műfüves létesítményben a pálya mellett helyezkedik el a büfé, mintegy szimbiózisban élve a létesítménnyel. Ez a vendéglátó-ipari üzemegység leginkább kocsmára emlékezet, lévén hogy a sör, a bor és a rövidital kínálatot egy vendéglő is megirigyelné. Azonban ezen kívül ásványvíz, néhány fajta üdítő, esetleg édességként csoki (nagyrészt persze kizárólag Sport szelet, hogy ebben is tükröződjön a mozgás szellemisége), valamint még zsíros kenyér, szotyi és tökmag kapható szinte kivétel nélkül minden helyen.

 

Sokan mondják, hogy a csapatsport segíti az integrációt, meg még jó sok mindnet, de érdekes módon azt senki sem hangsúlyozza már ki, hogy egy darab ember mennyire el tudja rontani a többiek hangulatát. És a probléma az, hogy szinte mindig mindenhol van egy ilyen ember. Ezt kétféleképpen lehet kiszűrni: vagy egyéni sportot választ az ember, vagy csinál egy edzést, ahova csak azokat hívja meg, akikkel a pályán és azon kívül is jól megérti magát. Én ezt a másodikat választottam, és bár nem könnyű működtetni (természetesen nem is egyedül csinálom), de megéri a fáradságot, amikor edzés végén mindenki elégedetten megy haza, és tudom, hogy örömmel jön el legközelebb is.

 

Én nem erőltetném rá senkire a mozgást, mert van, akinek nem okoz örömet, de én örülök, hogy a társadalomnak nem ehhez a részéhez tartozom. A lényeg szerintem az, hogy mindenki azt csinálja, amiben örömét leli. Ha az valakink a sorozatnézés és a chips zabálás együttese, én őt sem vetem meg. Legalább nem halnak éhen a fitness edzők sem.