Nyugi, nem tinilázadok, azon már túlvagyunk egy pár éve. Csak utálom a világot, mert tetves mocskos, és korrupt. Én meg hozzá igazítom magam. Mondtam is már pár embernek, én csak olyan vagyok vele, amilyen a világ: kegyetlen.

 

Nem kell ezt túldimenzionálni. Egyszerűen utálom az embereket, mert gyarlóak, és persze fogalmuk sincs semmiről, csak a saját kis szerencsétlen életükre koncentrálnak. Nah jó, nem csak ezért. Inkább azért, mert hihetetlenül ostobák. Mai példa tökéletesen bemutatja.

 

Élethelyzetünk pedig címszavakban a következőképpen fest: Budapest, metró, mozgólépcső, hihetetlenül sok ember, pánikhangulat. Történt ugyanis, hogy ma reggel a Deák téren megállt a metró, és bemondták, hogy terrortámadás miatt csak metrópótló autóbuszok járnak innentől Újpestig. Nah mondom csodás, jól indul a reggel, olyan messze vagyok a Tahi utcától, mint kedvenc vacsorafőző sztárjaink, hoppábocsika celebjeink az értelmes embertől, úgyhogy esélyes, hogy megköszönöm a terrortámadóknak majd valahogy, hogy ha ma miattuk sikerül elkésnem. Azoknak is megköszönöm, akik nézik az estebédfőző műsort. Na nekik nem a késést, hanem azt, hogy ilyen hülyék, de tényleg. Gratulálok nekik tiszta szívből. Sőt, vannak, akik szerint irigylem is őket. Hát mondom persze, ti meg szerintem szarjatok sünt.

 

Jut eszembe Deák tér. Ilyenkor örülök, hogy a városban tömegközlekedek.Helyszín: Móricz Zsigmond körtér, villamosmegálló.
Egyik lány kérdezi a másikat:
- Milyen metróval jutok el a Deák térre?   -.-

 

Nah mindegy is, szóval Deák tér. Elindul a tömeg, hömpölyögve, mint a Volga, hogy akkor na irány, valósítsuk csak meg a BKV által leselejtezett autóbuszokba tömörülést, hiszen a busz sűrűsége tudniillik végtelen, mint ahogy azt tanult kollégáim is megmondták. Igen ám, de nem megy ez ám olyan egyszerűen, mert hát katasztrófa, látom nem értitek, szóval KATASZTRÓFA lehetősége állt fenn, úgyhogy kedvenc pánikbeteg polgártársaim úgy futottak felfelé a mozgólépcsőn, mintha az életük múlt volna rajta. És most játék(és muzsika) öt percben, eheti kérdésünk: vajon melyik korosztályból került ki a többségük?

 

Az eheti helyes megfejtőnk Daliás Sándorné Karakószörcsögről, gratulálunk, a nyereménye egy zsák molylepke. Nem fogod kitalálni, de az ő válasza ez volt: a 39 és a halál közöttiekből. Csupán a történeti hűség kedvéért jegyezném meg, hogy nagytöbbségük a reggel mániákusan furakdó, lökdösődő, azenyémlegyenapaiaconalegszebbpaprika nyugdíjas néni volt. Mintha neki már nem lenne mindegy.

 

A békés többség, fiatalok, nem olyan fiatalok vagy tudták, hogy mi fog történni, vagy csak nem volt kedvük dolgozni/oktatási egységbe menni, úgyhogy nem is nagyon pörögték túl a dolgot, a szokott tempóban indultak a mozgólépcső irányába.

 

És ekkor jött a várva várt fordulat: épp indulnánk felfelé a mozgólépcsőn, amikor megszólal egy hang: a szerelvény tovább közlekedik. Mily meglepő. Nah ami ezután jött, azt sem kell részletezni szerintem.

 

Megindult a harc az ülőhelyekért, de a szokásosnál is gyorsabban. Mintha azt a játékot adtuk volna be, amikor eggyel kevesebb szék van, és akinek nem jut, az kiesik. Az öltönyös-kosztümös hölgyek-urak (javítanám: kisfiúk, kislányok) és a fiatalabbak elözönlötték a legközelebbi kocsikat, és minden helyért közelharcot vívtak egymással, mintha nem is tudom, mi múlna rajta. Én elsétáltam az első kocsihoz, mert egyrészt tudtam, hogy van rá időm, másrészt a Gyöngyösi utcánál szállok le, ahol a peron elején van a kijárat, és nyugodtan helyet foglaltam a szinte teljesen üres metrókocsiban.

 

De ezekután az elindulásig (kb. öt, öt és fél perc) hallgattam, ahogy a nagynehezen visszatipegő idősebb emberek szidják a fiatalokat, hogy milyen arcátlan dolog elfoglalni a mozgólépcsőhöz közeli kocsikban az ülőhelyet. Hát tényleg, a pofámról leszakad a bőr. Nem kéne hülyének lenni, és akkor talán minden sokkal könnyebb lenne.

 

Lehet, hogy nincs rá alapom, és az is lehet, hogy van, de hidd el nekem, hogy nem túlzás. Én vagyok az önkritikád.