Ahhaahhaahha. Én vagyok a szemét. Mert milyen dolog már, hogy miután szétrohangáltam magam hétköznap, és mindenkivel, az utolsó utáni titkárnővel is kedves voltam, nincs türelmem elkényeztetett és kevésbe elkényeztetett emberek viselkedését és baromságait tolerálni.

 

Kifordultam magamból. Mindenki szerint. Hát gratulálok. Azt nem kell észrevenni, hogy jelentős módon széthullik a szervezetem, meg az elmém. Azt nem. Csak azt, hogy mivan már, hova tűnt a mosolyom. Hát megmondom hogy hova. Reggel 8tól délután fél7ig ott van az arcomon. És ha ezek után meglepő módon nincs ott még hétvégén is, akkor hát azt meg hogy képzelem. Hogy képzelem, hogy pihenni szeretnék. Aludni. Én, aki eddig, ha egy nap 8 órát aludt, az már csoda volt, most simán alszom 11-12 órát. Plusz hozzádobhatok még pár olyan tényezőt, amit nem ezen a felületen fogok górcső alá helyezni, de legyen elég annyi, hogy ezek sem pozitív irányba változtatják a helyzetemet.

 

Azt hiszem én rontottam el. Elkényeztettem az embereket azzal, hogy örökös jókedvemben úsztam, ők pedig megszokták ezt, illetve a hasznait szedték. Csakhogy ennek vége. Nem kell furcsállni. A legjobban én csodálkozom azon, hogy addig vagyok csak érdekes, amíg tart a jókedvem. De hát úgy látszik, ez van. Hát, köszi szépen, azt hiszem, ez mindenkit minősít is, aki így gondolja…

 

Tényleg ennyire vakok vagytok? Vagy csak ennyire felszínes ez az egész? Szerintem inkább a második. Annyira sivár emberi kapcsolatokban tengődünk, hogy nem is érdekel, hogy mi van a másikkal, csak nekünk jó legyen, a többi nem érdekes. Az önzés így a XXI. század elejére sohasem látott méreteket kezd ölteni. De most nem a munkahelyi, és egyéb taposásról beszélek. Egyszerűen nem törődünk egymással, néha még a barátainkkal sem. De tényleg. Elmondjuk neki, hogy mi volt ma, tegnap, vagy a héten, ő is elmondja, néha találunk egy-egy közös pontot, odakapcsolunk valamit, meg egy kis feedback is azért van néha, hogy érezze, hogy figyelünk rá. Pedig nagyon nem.

 

Csak magunkra. Annyira elfoglal minket, hogy nekünk jó legyen, hogy reflektáljunk a mi problémáinkra, a mi érzéseinkre, a mi életünkre, hogy a másikról szinte tudomást sem veszünk.

 

Rázod a fejed, hogy nem így van, de a mélyen belül bólogatsz és helyeselsz, mert tudod, hogy igazam van. Túlexponálod magad, és aztán meg csodálkozol, hogy az egész életed elfolyik melletted. Te meg ülsz és rágódsz a saját szánalmas kis életeden. Hát jó szórakozást, én azt tervezem, hogy tartalmasabb életet élek. Amiben a baráti kapcsolatok és a párkapcsolatok nem az önzésre épülnek. De úgy látszik, be kell lássam én is, hogy semmi sem lesz jobb, és ebben is csak a naivitásom jelentkezett, mint visszatérő probléma, amiből képtelen vagyok kigyógyulni.

 

Nah akkor ki is a szemét?