Csodálkozol. Hogy nem élsz. Munkamunka, aztán ha hazaérsz, még egy kis munka. Ez a 21. század életritmusa. A te életritmusod. Vagyis inkább: az életed.

 

Igen-igen. Ez egy nagyon egyszerű egyenlettel leírható, még ismeretlen tényező sem kell hozzá, sem egyenletrendszer. Tessék-tessék, itt is van:

 

Munka = Élet

 

Napi tíz órát dolgozol. A munkahelyeden, aztán otthon még négyet. Biztos, ami biztos. De persze így sem végzel az aznapi munkáddal. A főnököd pedig nagyvonalúan azt mondta, amikor kész a munka, haza lehet menni, még ha nem is telt le a munkaidő. De pontosan tudod, hogy ha akkor mennél haza, amikor kész vagy a munkáddal, akkor bevihetnél egy tábori ágyat az iróasztalod mellé, hogy legalább napi 2-3 órát azon aludj. Így sokkal jobban járnál, mert - az utazást, és az otthoni időrabló dolgokat kizárva az életedből - akár napi 20 órát is képes lennél akár dolgozni.

 

Negatív utópiának tűnhet. De hidd el, nem az. Azon sem lepődnék meg, ha néhány cégvezető kapva kapna az ötletemen, és bevezetné ezt a fajta munkarendet. Ha még nem vezette be. Egy multinál simán el tudom képzelni.

 

De most kell ezt csinálnod. Most vagy fiatal. Vagy majd ötvenakárhány évesen akarod ugyanezt a terhelést a szervezetedre helyezni? Most kell megvalósítanod az álmaidat, az új kocsi-szép lakás duót nem adják ingyen.

 

Amúgy is élvezed. Tagadod, de tudom, hogy mélyen legbelül érzed. Amikor hazamész, akkor is ez jár a fejedben. Még zakatol az agyad, nem képes leállni. Ontja magából a megvalósítandó ötleteket, ezzel egy perc megállást sem hagyva neked. De élvezed, úgy érzed, fontos vagy, mert a másnapi/hétfői/havi értekezleten majd előjöhetsz az ötleteddel, hogy a többiek is lássák. Igen, mert te még munkaidő után is a céges dolgokkal foglalkozol. Milyen elégedett lesznek veled a főnökeid, és majd veled példáloznak az egész szinten, hogy látják uraim, ez az ember tényleg tesz a vállalatért, tessék róla példát venni. És láthatod majd az irigységet a kollégák szemében.

 

Erre vártál mindig is. Általános iskolától kezdve végig kitűnő volt a tanulmányi átlagod, aztán a gimnáziumban ez kicsúcsosodott, főleg amikor informatikai órán élőálltál egy saját magad által írott programmal, ami majdnem erekcióra késztette a számítástechnika-tanárodat. Nemhiába, már akkor is a számítógép volt a legjobb barátod.

 

Aztán az egyetem. Évfolyamelső, természetesen summa cum laude. Na igen, 5 év kemény munka, sok tanulással. Nem is értetted soha, hogy miért gondolják az emberek, hogy az felsőoktatás a szórakozásról szól. Meg persze az egyetemi bulik. Amikor a 3 másik leendő informatikus-mérnök társaddal éjszakákat beszélgettetek a windows-linux és az explorer-mozilla párharcról. Hogy az Intel-AMD vitákat már ne is említsem.

 

Aztán a gyors változás. Munkahely. Multinacionális cég. Csak az nem tetszett, hogy nem járhatsz nyáron nyitott cipőben, így kénytelen vagy a számodra nagyon kedvelt turistaszandál-frottírzokni kombinációt kizárólag hétvégén hordani. De ezt leszámítva, neked maga a Kánaán. Jó fizetés, modern eszközök, mindig a legújabb gépek, friss software-ek, angol kommunikáció. Az, amiről mindig is álmodtál.

 

Az előrelépés lehetőségét ki is hagytam. Igen, ez a kedvenced. Sok munkával lehet előrelépni, ahogy mindig is eltervezted. Ezt diktálja az igazságérzeted. És most ezért hajtasz, dolgozol éjjel és nappal, nappal és éjjel. Hogy megkapd az elismerést, amire egész életedben vágytál. Ezért félreteszel mindent, az egész testedet és az elmédet a vállalat szolgálatába állítod. Már feleslegesnek érzed a hétvégét, türelmetlenül várod a hétfő reggelt, hogy újra jelentkezz az ötleteiddel a főnökeid előtt, és hogy újra dolgozhass.

 

Ez így megy hétről hétre. És élvezed. Úgy érzed élsz. Most élsz igazán. De ne felejtsük el, hogy iszonyatosan tévedsz.