Volt egy srác, smalladam néven nyomta tumblr-ön, de offolta magát. Innen is üzenném neki, h kösz a halakat, meg ezt az írást.

Valami ilyesmit akartam épp írni, de belefutottam ebbe, uh most az övét tenném közzé, magvas gondolatokkal.

"Itt vagyunk"

Megnéztem a szemledíja óta ajnározott Itt vagyok című kisfilmet, és a lelkesedés engem is elkapott. A film elsőre tényleg olyan, mint a húsz körüli Kispál-rajongók világképe: fűben ülésből, intelligens pofájú cigarettázásból, világmegváltó okoskodásból, meg hawaii pizzából összeálló, kedvesen suta, fekete-fehér hangulatok. És mégis: az összkép ennél sokkal jobb, filmileg, és egyáltalán, mert látszik, hogy olyan valami készült, ami mostanában nem nagyon.

Szombat este a Toldi moziban tömegek tolongtak, hogy lássák a filmet. Valószínűleg többen voltak, mint amennyi nézőt az állami milliókkal kipárnázott közönségfilmek egyike-másika vonzott az utóbbi években. A szombati vetítéses buli igazi generation act volt, ha van ilyen kifejezés. Mintha tényleg azért jöttek volna a népek, mert azt gondolták, hogy olyat fognak látni, ami „róluk szól” – és ebben nem is nagyon kellett csalódniuk.

Az Itt vagyok ismét előhozta régi mániámat. A Megáll az idő és a Moszkva tér óta nem készült hiteles nemzedéki film. A tavalyi Papírrepülők, és az Itt vagyok ilyenek, de mégsem azok, ami persze nem is volt elvárás. A Megáll az idő a nyolcvanas években mondta el a hatvanas évek fiataljainak a problémáit, György Péter szavaival a kádári konszolidációba „rondítva bele”. A rendszerváltás-kori tizenévesekről pedig a Moszkva tér beszélt a kétezres évek elején. Kevesebbet, mint a Megáll az idő, de végül mégiscsak elárulva valamit a Török Feri-nemzedék közérzetéről, még ha a filmmel nem is direkt ez volt a szándék.

A Moszkva tér gimnazistái óta felnőtt még egy korosztály. Azok, akik maximum általános iskolába-óvodába jártak még, mikor a rendszert váltották, de ma már a magyar „felnőtt” társadalom legfiatalabb rétegét alkotják. Ők az én nemzedékem.

Azért van ideje egy új generációs filmnek, mert ismét lenne pár dolog, amit ez a generáció szeretne elmondani, vagy amikre szeretne választ kapni. Elsősorban annak a korosztálynak a képviselőitől, amelyik a rendszerváltást „csinálta” és most pénzt, elismerést, karriert biztosító és osztó, közgondolkodást irányító, tömegek sorsát befolyásoló pozíciókban ülve vezeti az országot.

Például tudják-e, hogy irtózatosan kibasztak a mi generációnkkal (is)? Hol az európai színvonal? Mi van a tanulás, a tudás, az igyekezet elismerésével? Tudják-e, hogy miért küzd az ország a saját szarában állva derékig, mikor állítólag a környék éltanulói voltunk? Miért nincs pénz, és még sok minden, ami állítólag lehetne? Miért nem úgy történik végül soha semmi, ahogy ígérik? Miért a gerinctelenek és a hozzá nem értők vannak fontos pozíciókban? Miért érzi úgy az ember, hogy valójában mindenki azt csinál, amit akar, az elvek és szabályok úgyis mindig az erősebbnek/pofátlanabbnak adnak igazat? És azt tudják-e, hogy mindezek ellenére ez még mindig egy élhető ország, nem az az infernó, aminek nap, mint nap lefestik?

És azt tudják-e, hogy a fentiek például azért vannak, mert nevezett generáció meg tudta teremteni a szabadságot, de működtetni már képtelen. Láthatólag még mindig nem értik, hogy működik az a világ, ahol nem a Központi Bizottság diktál, hanem a morál, az ésszerűség, a versenyszellem, meg a többi magasztos fogalom. Amik nem felülről jönnek, hanem belülről, és olyan egyszerű dolgokban kellene megmutatkozniuk, mint az egyenlő esélyek, a tisztességes munka, karrier és lakhatás lehetősége, a mások dolgába bele nem pofázás, az elvek, vallás, származás, a más vélemény tiszteletben tartása, szolidaritás, szorgalom, rugalmasság, satöbbi, satöbbi.

Ezeket szépen a fejünkbe verték az elmúlt húsz év alatt, hogy felnőve azzal szembesüljünk: mindez többnyire csak szavakban létezik. Ezért van ez egész ideges egyhelyben topogás, ezért viszik bilincsben a politikusokat, ezért van a Jobbik, ezért van a takonyban úszás kínzó érzete. Ezért akar a mai átlagfiatal külföldre menni, ezért akar csendőrös-lámpavasas rendszerváltást, vagy ezért lesz a helyzetbe szürkülő, élvhajhász nihilista.

Mert úgy érzi, hogy hiába akar tisztességes maradni, nem tud, hiába akar dolgozni, munkát is nehezen talál, hiába akar független maradni, beletuszkolják valami szar skatulyába, hiába akar valamit gyorsan elintézni, hetekig szívatják. És hiába akarja élni az életét, ahogy neki tetszik, valami besavanyodott házmesterlélek közli majd, hogy itt úgysem lehet, mert itt minden szar, különben is miért kell ricsajozni, majd jól feljelent. Mert joga van hozzá. Mert joga, az mindenkinek van. Kötelessége és felelőssége viszont nincs senkinek.

Pedig felnőttek, akik már csak képről ismerték Kádár Jánost, de a rendszerváltáskor beígért gyors burgenlandizációt még mindig nem látják. Csak valami kozmikus balfaszkodást: azt, hogy egy egész ország ül az óriás répa körül, siránkozik és a másikat vádolja, amiért a répát még mindig nem sikerült kihúzni. Pedig ez a nemzedék sem akarna mást, csak azt, ami állítólag már van húsz éve. De rájuk – ránk – még betartatlan, mézesmadzag ígéreteket sem pazarolt a politika.

Nem az a lényeg, hogy miből kér részt ez a generáció, hanem hogy miből nem. Elég az önsajnáltatásból, az örökös miértnemlehetekből, a soha meg nem valósuló ígéretekből, a mindent megfojtó bürokráciából, a mindenkinek kötelezővé tett korrupcióból, az erénnyé avatott gerinctelenségből. A hatalmas energiával saját magunk elé épített akadályokból, a stratégiai gondolkodásra képtelen, tehetségtelen, ötlettelen, rugalmatlan és pazarló „szakmaiságból”, a sikerek örökös lesajnálásából, az egész gyáva, kisstílű, ön- és mindenkigyűlölő, középszerű és végletekig igénytelen poszkádárizmusból, ami befedi ezt a sokkal többre hivatott és képes országot.

És abból is, hogy mindig más a hibás. A baloldali nagyképűségből és jobboldali kishitűségből összegyúrt „elit” együtt hozta össze ezt. Különös tekintettel a valódi problémákkal szembenézni képtelen, egymással való csatározásokban felőrölt idegrendszerű, reménytelenül csőlátó „értelmiségre”, akik saját sértettségeik és mániáik hálóját az egész társadalomra rávetve sárba rántották a történelmi fogalmainkat, Istent, hazát, családot, liberalizmust. És közben megállás nélkül nyavalyogtak, amiért nem jön a Kánaán és minden olyan pocsék. Hát tetszettek volna bármit is csinálni!

Ezt szeretném, ha filmben, könyvben, lemezen, festményben, falragaszon, tévében, rádióban elmondaná valaki, hadd lássa ország-világ. Nem vádiratként, nem kamaszos fenyegetőzésként. Csak legalább egy pillanatnyi rosszérzésért, cserébe a nehéz évekért, az elvesztegetett lehetőségekért, meg a rossz hangulatért. Meg azért, hogy szóljunk: itt vagyunk. És szeretnénk, hogy ha már elhúzni nem akarnak, legalább csendben tegyék a dolgukat. Vagy legalább hagyják a dolgát tenni annak, aki akarja. És akkor majd a haza fényre derül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.