Először semmi különös, csak pár dolog kell. Étel, egy hely ahol alhatsz, és valaki, aki tisztába tesz. Aztán ahogy nősz, úgy lesz egyre több szükségleted. Játékok. Minden gyereknek kell valami, amivel játszhat, te sem voltál másképp ezzel. Anyádék meg persze örültek, hogy ruhákat tudtak neked venni, és ételt tudtak a szádba adni, de ezekkel te nem törődtél, neked egyetlen egy dolog volt fontos: a játékok. Minden nap hisztiztél az óvodából hazaféle, ha elmentetek a játékbolt előtt, hogy neked márpedig akkor is vegyenek egy új kisautót, vagy az új társasjátékot, esetleg Barbie-t. Az opciók száma közelít a végtelenhez.

 

Azonban nézzük meg a dolgok másik végét. Képzeld magad a nem túl gazdag szüleid helyébe. A szituáció ugyanaz, oviból haza, a család életszínvonala az átlag körül mozog. Ott toporogtok a játékbolt kirakata előtt, a gyereked követelőzik, lassan sírógörcsöt kap, te pedig ott állsz az utca közepén, egyik kezedben a csomagok, másikban a fiad/lányod csöpp keze, lassan az egész testét borzasztóan rázza a sírás, és te egyetlen dolgot tudsz tenni: sajnálod. Sajnálod, hogy nem tudod neki megadni, amit éppen szeretne. Talán nincs is ennél rosszabb. Belenézni a gyereked szemébe, és azt mondani neki: „Erre most nincs pénzünk”. A szíved görcsbe rándul, ahogy meglátod az arcán legurulni a könnycseppeket, de ezek már nem a dühroham könnyei. Hanem a szomorúságé, ami egyben a fájdalmas beletörődés első jele. Neked fáj a legjobban, hogy fájdalmat kell okoznod ennek az apró teremtménynek, akit a világon a legjobban szeretsz. Ugyanis te már tudod, amit ő még szerencsére nem is sejt: ha megvennél neki valamit a játékboltból, lehet, hogy másnap nem lenne mit ennetek.

 

Aztán az iskola. Minden gyerek a legszebb, legjobb cipőt, ruhát, iskolatáskát akarja. Ahogy a tied is. De mint tudjuk, az erőforrásaid szűkösek, örülsz, hogy a tankönyvtámogatással és a családi pótlékkal együtt valahogy ki tudod gazdálkodni az éveket, és akkor még nem beszéltünk osztálykirándulásról, erdei iskoláról, vagy bármilyen egyéb szocializáló hatású csoportos tevékenységről. Főleg nem a kamaszkorról, amikor úgy érzed, egy feneketlen kútba dobálsz pénzt a gyerekeden keresztül.

 

Egész életedben sajnálod, hogy nem tudsz neki mindnet megvenni, amit szeretne, de talán nem is kell. Ha a lehetőségeidhez mérten mindent meg tudsz adni neki, és ki tudsz alakítani egy beszélgetéseken és kölcsönös megértésen alapuló szülő-gyerek viszonyt, akkor már boldog gyerekkora lesz. Nekem ez hiányzott a legjobban. A szüleim éjt nappallá téve hajszolták a pénzt, hogy megéljünk, és mindent megkapjunk, csak mostanában döbbentek rá, hogy időközben felnőttünk, és ők ebből csak annyit érzékelnek, hogy már mi is dolgozunk. Az utóbbi húsz év elszállt mellettük.