Az egész úgy kezdődik, hogy nekiállsz dolgozni. Eleinte még zavar, hogy egy utolsó senki vagy a cégben, de ehhez hamar hozzá lehet szokni, főleg ha egy kicsit felnagyítod a munkahelyeden betöltött szerepedet a saját szemedben. Mondjuk úgy, hogy fontosabbnak állítod be a munkádat, mint amennyire az valójában fontos lenne. De hát ezzel az emberek nagytöbbsége ugyanígy tesz. Kevesen fogjuk fel, hogy a munka, amelyet végeznek nem más, mint a napi robot (tisztelet a kreatív kivételeknek, de egy idő után ők is beleunnak). Mondhatjuk rá azt is, hogy favágás, mégpedig annyira leegyszerűsített, hogy igazándiból egy betanított majom is el tudná végezni. Jaj, most bizonyára a lelkedbe tapostam. Neked igenis fontos a munkád, és a cég sem menne ilyen jól nélküled. Senki más nem tud olyan jól gépet szerelni, házat építeni, hirdetést eladni, reklámot tervezni, céget irányítani vagy vállalatcsoport vezetni, mint te. Ugyanis mindannyian betanított munkát végzünk, csak annyi a különbség, hogy van, aki több, és van, aki kevesebb önmegvalósítást vihet bele. Ha ezt sem vagy képes felfogni, mert már túlvagy ezen az állapoton, és elvakított saját fontosságod, akkor ülj vissza a tv elé, bámuljad tovább, aztán ne csodálkozz, hogy ugyanolyan hülye vagy ma is, mint tegnapelőtt. Mert igen, egyszerű vagy mint egy fatuskó, a fejlődést meg felejtsd el, jó rabszolga leszel anélkül is.

 

De van még egy lényeges különbség. Van néhány szerencsés kiválasztott, aki úgy kezdi már az elején, hogy tudja, hogy akármit csinál, úgyis az övé lesz egyszer a cég. Szerintem mindenki találkozott már az effektussal: a főnök fia. Elcsépelt sztereotípia, úgyhogy nem is rágnám tovább, csak egy-két gondolat hozzá bónuszban. Én nem sajnálom tőlük, de komolyan nem. Gondolj csak bele. Pár dolgot alapból kihúzhat a listáról: önmegvalósítás, saját ötletek, személyes jövőkép. Jójójó, tudomtudom, ezzel együtt is sokan elfogadnátok a helyzetüket, de én mégsem irigylem őket. Van pár ismerősöm, aki a szüleinek köszönheti a karrierjét, és egyáltalán nem vagyok rájuk irigy. Én örülök neki, hogy nekik biztosítva van egy boldog, nagyrészt gondtalan élet, de valahol mélyen sajnálom és lenézem őket. Lehet, hogy nem élek olyan körülmények között, mint ők, de jobb nekem így. Ha valamit elérek, legalább elmondhatom, hogy száz százalékig magamnak köszönhetem, és nem annak, hogy anyaapaszemefénye vagyok, és anyaapa jó helyre rak a vállalati ranglétrán. És hidd el, el fogok érni valamit, még akkor is, ha bele is kell majd döglenem. Te meg majd el rajta, hogy hogyab hálálkodsz majd a szüleidnek, hogy felépítették és leélték helyetted az éltedet.

 

De nézzük meg akkor a másik utat. Nekiállsz dolgozni, és küzdesz, hogy valahogy előrébb juss. Eleinte rabszolgamunka, aztán kis előrelépés, de ki kell ábrándulnod, hogy az új munkaköröd sem az, amire egész életedben vágytál. Nekiállhatsz harcolni ezzel, csak szerintem teljesen felesleges, mert az egész rendszert kellene legyőznöd. Igen, a rendszert. A system ugyanis úgy van berendezve, hogy akármi is történjen, neki az a lehető legjobb legyen. Korunk munkahelyei úgy vannak felépítve, hogy vagy sose tudj meg annyit a cégről, hogy visszaélhess az információval (értsd: egy multinál robotolsz, ahol abban sem vagy biztos, hogy a melletted levő szobában ki csinálja az auditot, és pontosan mi is az az audit), vagy hiába tudsz mindent, az égvilágon semmire se tudd használni. Belegondolt valaki abba, hogy most, 2009-ben az emberek hány százaléka dolgozik a kereskedelemben? Én sem tudok pontos számokat mondani, ne nekem úgy tűnik, hogy mindenki arra hajt, hogy termelés helyett eladjon valamit. Egy terméket vagy egy szolgáltatást. Főleg úgy, hogy nem ő gyártja vagy nyújtja, csupán a hasznait szedi. Nos igen, ez a klasszikus kereskedelem. Amúgy nincs is ezzel baj, csak úgy látom, hogy mostanában egy kicsit sokan csinálják, és kevesen vannak azok, akik tényleg értéket gyártanak a munkájukkal, vagy a társadalmi szerepvállalásukkal.

 

Jut eszembe, társadalom. Kicsit megcserélődtek nekem a pólusok. Kezdenek eltűnni a különbségek jó és rossz között, és hajlamosak vagyunk a saját önző céljainkat alapból a jó és társadalmilag elfogadható kategóriába sorolni. Mindehhez bizonyos szintek fölött (lásd: nagyvállalatok jótékonykodásai) társítunk egy kis beteg gyerekek megsegítését, vagy árvákat támogató alapítványt, és garantált a ’szem nem marad szárazon’ effektus, a társadalom meg boldog, és elhiszi rólunk, hogy a környezetünkkel törődő üzletemberek vagyunk, nem pedig szívtelen szörnyetegek, miközben mi gennyesre keressük magunkat. De igazad van, ezt sem kell felfogni, hiszen az alapítványok mind nonprofit és karitatív szervezetek, akik haszon nélkül működnek. Csak akkor azt mondd meg nekem, hogy miért az ország legjobb könyvelőit és könyvvizsgálóit alkalmazzák? Ha nem tudod a választ, akkor mostmár tényleg irány vissza a tv elé, mert rád nézve a gondolkodás ártalmas, felesleges és teljesen haszontalan dolog.