Azt hiszem, hogy itt az ideje elmenni valahova. Nah nem oda, ahova többen is küldenének maguktól. Csak úgy elmenni. Kikapcsolni mindent magam körül. És eltűnni. Néhány napra. Vagy hétre. De leginkább évekre.

 

Olyan jó lenne. Lenne. Nem a problémák elől akarok elfutni, mert az megoldható sokkal egyszerűbben is. Inkább úgy eltűnnék a világ elől egy kicsit. Magammal vinném a gondokat is, csak egészen más úgy elgondolkozni a saját kis dolgaidon, hogy közben nem csörög 3 percenként valamelyik telefon, és nem talál ki senki semmilyen baromságot neked, csak hogy mégjobban érzed magad az aktuális élethelyzetedben.

 

Felszállni egy buszra. Vagy nem is. Inkább egy vonatra. Mennyivel jobb vonatozni. Fel lehet állni, lehet néhány lépést tenni. Valamiért mindig sokkal jobban szerettem a vonatok jellegzetes, monoton zakatolását hallgatni, mint bezárkózni egy buszba, ami levegő nélkül megy mindenfelé, ahova az út viszi. A zártpályás vonatok egészen mások. Tudom, hogy itt és itt letesz. Jó, ez sem egy álom, én nem mondom. Tudom, hogy késik, meg büdös, és melegben szinte elviselhetetlen, de valahogy mégis szeretem a vonatozás életérzését.

 

Tényleg ezt kéne tennem. Kinyitni egy Közép-Európa térképet, és csukott szemmel rábökni egy helyre. Lehetőleg vonattal megközelíthetőre. Aztán elzakatolni odáig, eltölteni néhány napot, megtapasztalni, hogy milyen, amikor nem azok a szabályok érvényesülnek a mindennapokban, amik egyébként.

 

És ottmaradni. Annyi ideig, amíg újra úgy érzem, hogy van értelme visszajönni.

 

Csak lehet, hogy úgy érezném, hogy nincs. Akkor azonban még számtalan lokális alternatíva közül választhatsz. Nem úgy, mint itthon. Mert itthon megvannak a szokások. A berögzült kis kliséid, meg a napi rutin, ami teljesen eltapos, és azt sem tudod, hogy miért esel össze este 9kor fáradtan. 27 évesen. Vagy 23, 24. Tökmindegy.

 

Annyira beleszűkülünk ebbe az életnek nevezett szerepjátszós valóságshowba, hogy már nem is figyelünk másra, csak a túlélésre. Túlélni a következő napot. Aztán amikor elérkezik a hétvége, akkor éppen ezért mindent szabad. Még azt is, amit tilos. Aztán csodálkozunk, hogy a hétvégi aktív pihenés közben sem sikerült bepótolni az elmaradt alvásmennyiségeket, a szó hétköznapi értelmében vett pihenést.

 

És megint hétköznap reggel van, és megint valami földöntúli zajt hallasz. Csak a telefon ébresztője. Az álom pályaudvarokkal, hidakkal, folyókkal és viaduktokkal szertefoszlott. Nincs más, csak ez a monoton, egyre erősödő zaj.

 

És neked sincs más hátra. Engedelmeskedj. Kelj fel, és indítsd el a mai napi robotot. Tényleg nincs más választásod.