Mindenkinek megvannak a saját démonai, és neki is kell megküzdenie velük. Te sem vagy ezzel másként.

 

Nyomod a mindennap a bullshit-et a munkahelyeden, görcsölsz és gürcölsz, hogy ki ne basszanak, de mégis. Te vagy a legjobb munkaerő, a kötelező napi 8 órádból 11-ben dolgozol, és mégis azt mondják, köszi szépen. Most komolyan, ezért csináljam?

 

Másik alternatíva. A szegénység – vagy a jólét – teljesen elvette az eszedet. Azt sem tudod, hogy mit miért csinálsz. Egy zombi vagy, aki ragasztón, drogokon, vagy valami egyéb dolgon él már több éve. Ha valaki egy kis szeretettel fordul feléd, azt sem tudod már, hogy mi is az, csak azt, hogy ez nem az a kábulat, amit egyébként vártál.

 

Van még jópár, és nem csak az én környezetemben. A tiedben is. Hidd el bőven. Nem olyan szegényes környezet ám az sem, csak jobban ki kellene nyitni a szemed. Jah, hogy az már megerőltető? Akkor szűkítsd be a pilláidat, és uniformizáld magad. Igazi magyar nemlát-nemhall-nembeszél emberré. Mert úgy nem lehet bajod. Tényleg elhiszed?

 

Ha mégis tudomást akarnál venni a többiekről, akkor segítek egy kicsit. Tele vagyunk pánik-, valamint szenvedélybetegekkel. Meg a kettő keverékeivel. Plusz olyanokkal, akikről legszívesebben én sem vennék tudomást. Például akiket a munkájuk tett tönkre. Vagy épp a családjuk. Ezt a listát is a végtelenségig folytathatnám. Mert a hétköznapi problémák sokkal több embert tettek, és tesznek romhalmazzá és emberi roncsokká, mint a média és az emberi hiszékenység által felnagyított dolgok.

 

Szóval nem irigylek senkit. Semmiért. Nekem is megvannak a saját démonaim, és hidd el, küzdök is velük. Nap, mint nap. És ennek sosem lesz vége.