Az van, hogy két dologról akarok írni ma. Ide írom gyorsan az elejére, mert különben elfelejtem. Az egyik a nyújtásról jutott eszembe, a másik meg már nem is tudom, hogy mi volt. Jah igen, a biciklisek. Meg hogy mennyire utálom a legtöbbet.

 

Szóval nyújtás. Felháborítónak tartom, hogy az iskolai tanulmányaim alatt annyi mindent megtanultam testnevelés órán – ami persze nem igaz, mert kb semmit sem tanultam meg, amit kellett volna. Nem ott tanultam meg bemelegíteni, nem ott tanultam meg focizni, kosarazni, röplabdázni, futni, úszni, és ami az egyik legfontosabb, nyújtani. Megtanultam mindezek helyett kislabdát dobni, súlyt lökni, távol ugrani, szekrényt ugrani, korláton saslengést csinálni, talajtornai gyakorlatokat bemutatni. Ezek mind elengedhetetlenek lesznek a későbbi életemben. Azonban mind vészesen haszontalanak. Kivéve, ha minden nap szekrényt ugrassz a munkahelyeden. Vagy kislabdával dobálod a szemközti irodában dolgozókat, netalán a 8 kilógrammos súlyt lökdösöd a parkban levezetésképp esténként.

 

Annyival boldogabb lennék, ha a jövő elkorcsosodó nemzedékét már nem ilyenekre tanítanák. A bemelegítés és a nyújtás lenne a legelső, amire minden tornaóra elején és végén időt kellene szánni. Mert nem, valóban nem a 14 éves szervezetüknek van rá szüksége, hanem majd kicsit később, a némileg megkárosított kis testüknek, amikor majd formába akarják hozni.

 

Nekem sem ártott volna, de hát ez van, az iskolarendszert nem azt adja, amit várnánk tőle, vagy amire szükségünk van. Hanem azt, amit akar. Jobb esetben. Rosszabban azt, ami a NAT-ban van, arról meg most ne nyissunk vitát, hogy mennyire lehet azzal tudatkárosodást okozni a kis tanköteles szerencsétleneknél.

 

De akkor más. Bicikli. Sokáig azt hittem, hogy én is majd milyen jól biciklizek. Visszamegyek cc-zni, jajdejólesz. Aztán rájöttem, hogy nem tudok, és valószínűleg nem is akarok ennyi időt áldozni erre. Új bringa, új emberek megismerése, akikkel el lehet mászkálni, edzeniedzeniedzeni, hogy bírjam velük a tempót. Ez még csak fele. Nah köszi nem, akkor inkább hagyjuk.

 

Következő terv a városi bringa volt. Azonban láttam, hogy ki mennyire küzd az életéért a fővárosi közlekedési táplálékláncban, és ettől is elment a kedvem. Nem segített rá, hogy látom nap mint nap, hogy a biciklisek is bunkók, meg az autósok is. Okétudomoké, kellene bicikliút. De amíg nincs, addig nem lehet normálisan közlekedni? Tudom, hogy nem divat manapság már az előzékenység és az udvariasság, de azért meg lehetne néha próbálni. Vagy legalább törekedni rá.

 

Nyilván nem leszek ezzel a kijelentésemmel népszerű, de utálom a divatból/sznobizmusból bringázókat, akik csak azért ülnek biciklire, mert van critical mass, meg mert az trendi. Kibaszottul utálom ezt a szót is, hogy trendi.

Azokat is utálom, akik vesznek egy oldschool-nak tűnő, de valójában csak drága és kicsit giccses egyszerű biciklit, mert az most a hipszter. És feszítenek rajta, miközben a nagy boldogságban bicikliznek.
Ahogy azokat is, akik nem képesek végigtolni a Margit-hídon a biciklijüket. Ok, a hajti-pajti más, ők dolgoznak. De a többiek? Nem érzik, hogy nem csak tájékoztató jelleggel van kiírva a hídfőnél, hogy tolni?
Mindennek az igazi teteje, amikor még rám is csengetnek. Nah ilyenkor kedvem lenne kitenni a kis kezem, és miután lesett a szerencsétlen hülyegyerek a bicikliérőről, kulturáltan elbeszélgetnék vele, majd beledobnám a Dunába. De hát sajnos legtöbbször lusta vagyok a neveltetésem nem enged ilyeneket.
Én még kikerülgetem őket futás közben, de a turisták? Ők hozzák a pénzt, legalább velük kedvesnek kéne lenni. Meg az egyéb járókelők és a gyerekes-babakocsis anyukák? Nekik azért nem olyan könnyű.
Ohh, milyen érzelgős lettem. Le is fekszem aludni.