"A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. Kérdés, hogy átérzed-e?"
sumare, bp local
Tények és talányok a mai Budapestről
Keresés
Friss topikok
ciripp:
ellenpontozok.
"..Menny el délre! mert elhiszed, ott jobban élnek,
Kiterülnek a kék égnek, madara... (2011.04.25. 10:59)I can lead a nation with a microphone
ciripp:
azthiszem rád fogok szokni. (2011.04.25. 10:49)All I need
czanga:
Sok hasonló képsorozatot lehet látni, a világ minden tájáról. Ami viszont szintén sok esetben ott ... (2011.02.15. 17:03)Gyerekek
szu.csi:
jójó, eltúloztam talán egy kicsit, de én lassan szeretek főzni :)
de a sport nekem nem egy fél óra... (2010.11.14. 19:08)Pótlás
Ritkán van, hogy kirakok ide videót, de ezt most muszáj. És nem feltétlenül csak a zene miatt. A szövegből engem ez a rész fogott meg a legjobban valamiért:
Look like a fat booty Celine Dion sex is on fire, I’m the King of Leon-a Lewis beyond the truest hey, teacher, teacher tell me how do you respawn the students? and refresh the page and restart the memory? respark the soul and rebuild the energy? we stopped the ignorance, we killed the enemies sorry for the night demons still visit me the plan was to drink until the pain over but what’s worse, the pain or the hangover? fresh air, rolling down the window too many Urkels on your team, that’s why your wins low don’t make me pull the toys out, huh don’t make me pull the toys and fire up the engines and then they make noooise
A helyzet a következő: akartam írni valamit délután, de elnyomott a betegség plusz az álmodás kombinációja, így elmaradt, most pedig teljesen elfelejtettem.
Volt viszont egy vízióm közben, hogy megbüntetném azokat az embereket, akik a betegségeket terjesztik közterületeken és közlekedési eszközökön. Nagyon szívesen beperelném így azt a lányt, aki teletüsszögte a villamost 2 napja, amire néhány óra múlva már én is köhögtem.
Azt hiszem, hogy ez viszont nem fogmegvalósulni, de legalább tudom, hogy a betegség az amúgy sem teljesen normális elmém agysejtjeit egyre jobban tizedeli, kizökkentve őket a mindennapos működésből. Más különdben nehezen álmodhattam volna ilyet.
Szóval ez van eddig, köszi új év, betegség, fájdalom. Pedig egész jól indult, kb az év első vagy második másodpercében már nevettem. As usuall. Nah majd meglátjuk.
Ohhó. Igenám. Újdonságok vannak. Nem voltál hétvégén sehol, mert megtudtad, hogy szombaton otthon maradni az új szombaton elmenni bulizni?
Kiderült, hogy elég ez is. Nem kell mindig csak az agyelhagyás, arconpörgés. Aztán meg hétfőn keresed önmagad. De inkább még kedden, és a biztonság kedvéért szerdán is. Meg amúgy is hideg van, minek kimozdulni? Jó neked otthon, hiszen otthon van minden, ami boldoggá tesz. Ott az MSN, a facebook, elbeszélgetsz te akárkivel. És még spórolsz is.
Ha magadra ismertél, akkor jó úton haladsz afelé, hogy olyan beszűkült öregember legyél, amilyentől mindig is óva intettél mindenkit, aztán majd egyszer csak azon kapod magad, hogy megy a Sztár rádió, mert a többi zene az már befogadhatatlan.
Én a magam részéről óvakodom ettől. Jó, tudom, hogy régen minden jobb volt. Tudom, hogy (csak egyet emelek ki a sokmindenből) a mostani drumandbass szánalmas, technoid, meg rock, meg még mit tudom én. Meg hogy az új irányzatok, a dubstep, és a többi és a többi…
De ez van. Ahogy két lehetőség is. Maradsz a réginél, és a már vázolt utat választod. Ugyanaz a társaság, ugyanazok a szórakozóhelyek, plusz a nyavalygás, hogy régen minden jobb volt.
Vagy elfogadod, hogy igen, annak vége, most új dolgok történnek, és a változás élére állsz. Elmész electrora, és jól érzed magad. Meglepő, hiszen eddig nemhogy nem volt a kedvenced, egyenesen rettegtél tőle. Mivel új helyeken kötsz ki ilyen-olyan halmazállapotban, új társaságokba csöppensz, még az sincs kizárva, hogy jól is érzed magad.
A változás már csak ilyen. Ha elsöpri a régit, amihez ragaszkodtál, de te maradni akarsz, akkor veszett ügy minden. Csak úgy lehet győztesen kijönni belőle, ha engedsz az újnak. Lehet, hogy nem emlékszel már, de volt egy ilyen folyamat, úgy hívták: kereszténység. Pont ugyanez történt ott is.
Persze. Én tudom. Kényelmesebb. Ülni otthon, és önsajnálni. Várni, hogy történjen valami, hogy a dolgok megváltozzanak varázsütésre. De nem. Egyre mélyebbre süllyedsz, és egyre nehezebb lesz. Nemcsak visszamászni, de megkapaszkodni is.
Tudom, nekem minden könnyű. Én könnyen beszélek. Velem sosem történik semmi rossz. Nekem mindig mindenem megvolt, és meg is lesz. Csak úgy magától. De azért ezt te sem hiszed el, ugye?
Talán mondanom sem kell, hogy nem a zene és a szórakozás miatt írtam csak le, talán nem olyan bonyolult párhuzamot vonni az életed egyik-másik területével. Hogy kinek mivel sikerül, az már tényleg nem rajtam múlik.
Akartam írni ma is. Mármint blogot. Ide. Csak aztán valahogy mire idekerültem, elfogyott a gondolat.
Mostanában úgyis kezd a mennyiség a minőség rovására menni. Nem kell mondani, feltűnt nekem is. Ez ha minden igaz, a 94. post. De lehet, hogy csak a 93. post. Lusta vagyok újraszámolni.
A 100adiknál lesz valami hatalmas meglepetés. Vagy nem.
Sajnálom igazán. Jobb témák voltak a fejemben egész nap, de már ilyenkor már csak szóviccek pörögnek. Illetve már azok sem.
Van amúgy ugye ez a koreai kövöldözés, de hát nem igazán mozgat már. Egy napig mindneki retteget, most meg nem hallani már semmit. Csökken a hírérték. Legközelebb már lesz netes stream egy háborúban, mint a múltkor szerencsétlen chilei bányászok feljövetelénél.
Itt van a pánik a magánnyugdíjpénztárak körül. A nyugdíj sosem érdekelt, úgysem érem meg, mert mire megérném, felemelik annyira nyugdíjkorhatárt, hogy ne érdekeljen.
Kampányolhatnék még a zöldek mellett, hogy Márk is boldog legyen, de most elég annyi, hogy vigyázzatok mindenre, mert jön hó, és lesz szmogriadó. Ha ügyesebben kombinálom ezt, akkor egész jó kis rím lett volna belőle.
Jah, amúgy az utóbbi napokban kiolvastam az internetet. Aki nem hiszi, járjon utána.
Érthetetlen emberi természet és viselkedés, melyet mélységesen felháborítónak tartok. Mondhatnám. Ha így fogalmaznék. De ez valahogy élet-, és testidegen nekem. Egyszerűen arról van szó, amiről már korábban is, az emberek önzéséről.
Nem törődve igazán semmivel, csak a maguk dolgait részesítik előnyben, ami addig nem is lenne baj, amíg bele nem húznak inaktív vagy aktív szereplővé. Mert pontosan ez történt az elmúlt napokban többször is, hogy akaratomon kívül is része lettem valaminek, aminek nem akartam, vagy épp nem sikerült annak történnie (rendszerint a másik fél hibájából), amit előre megbeszéltünk. Azt már tényleg csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy én persze minden esetben szóltam előre, hogy ez lesz. De hát nem kell rám hallgatni, nem kell figyelembe venni, amit ötmilliószor elmondok, mert úgyis csak hülyeségeket beszélek.
Az épp egy másik sarkalatos pont, hogy az emberek nem képesek tartani az adott szavukat. Megbeszélsz velük akármit, és mondják, hogy jó, úgy lesz. Hiába. Nem úgy lesz. Két opció van ilyenkor. Az első, hogy a határidő előtt egy nagyon kicsivel jelentkeznek, hogy jajj, ez így mégsem lesz jó. A másik az, amikor ez is elmarad, csak a helyszínen adott időpontban (vagy ugye jó szokás szerint késve érkezve, és így késéssel) derül ki, hogy mégse az lesz, amiben megállapodtunk. Ezekkel az csupán a baj, hogy ezt az egészen apró dolgoktól kezdve az igazán jelentős munkahelyi ügyekig bezárólag megcsinálják. Én valahogy a tisztelet hiányát érzem emögött is. Mintha nem tisztelnénk meg a másik felet azzal, hogy tartjuk magunkat ahhoz, amit ígértünk. Időben ott vagyunk, ahol kell, azokkal a dolgokkal, amiket megbeszéltünk. Vagy csak nekem természetes ez ennyire? Mindenkivel mindenre írassak írásbeli megállapodást?
Nem, amúgy megmondom, hogy mi van. Az a szituáció lépett elő, hogy az emberek leszarnak önmagukon kívül mindent. Eddig is bennük volt a hajlam az önzésre, de most hozzácsaptak egy kis nemtörődömséget, valamint emberi hülyeséget. Mert ez valóban az, ugyanis felelőtlenség azt gondolni, hogy majd mindig lesz, aki pótolja helyettünk, amit mi elfelejtettünk. Hogy majd minden megoldódik úgyis, mert eddig is megoldódott.
Ez csak azért volt így, mert eddig volt, aki megoldotta helyettük. A szülők, a család, a barátok, a munkatársak, vagy éppen én. Az alábbiak közül sokaknál több halmazban is benne voltam. A legnagyobb baj az, hogy burokban nőttetek fel, és pár dolgot, viselkedés mintát elfelejtettek lemásolni, pedig hasznos lenne. Mindig volt, ami megóvjon az igazi kudarcoktól. De nem mondok újdonságot azzal, hogy másképp nincs egyedfejlődés, csak a bukások árán. Nekem is kellenek, és önkéntelenül is olyan új dolgokba kezdek bele, amikben az elején hatalmas kudarcok érnek. Olyan motivációt adnak, amit régen éreztem már. De az a probléma, hogy titeket ez sem tesz már helyre, inkább azt teszem veletek, amit ti mindenkivel.
Annyi impulzus – csak így, szép idegen szóval, nah jó, akkor magyarul is: benyomás – ért hirtelen, hogy egészen megvilágosodtam. De az is lehet, hogy csak szimplán fényt kaptam. Sajnos nem a folyékony formában.
Nem mesélek el mindet, mert egyrészt vannak belőle morzsák tumblr-ön is, másrészt vannak szakaszok, amik kevéssé tartoznak a nyilvánosságra, viszont a levont tanulságok közreadhatók.
Első, és mindennél fontosabb, hogy az emberek hülyék. Mármint ez tudományosan bizonyított tény volt eddig is, most csupán arra kellett rádöbbenem, hogy nem tudják kezelni a társas kapcsolataikat. Teljesen mindegy, hogy hány évesek, milyen társadalmi ranggal rendelkeznek, mennyi pénzt keresnek. Egyszerűen éretlenek arra, hogy úgy viselkedjenek egy kapcsolatban (plusz a lezáráskor, illetve a lezárás után), ahogy az nem csak elvárható, hanem önmaguk számára is kifizetődő lenne. Igyekszenek minél jobban megnehezíteni önmaguk és a másik fél dolgát is ezzel a viselkedéssel, holott mindez elkerülhető lenne egy egyszerűbb, ám vitathatatlanul fájdalmasabb úton. De ugye már csak ilyenek vagyunk, szeretünk a saját hibáinkból tanulni, vagy inkább még abból sem.
Második, ami mellett nem tudtam elmenni. Kicsit haszontalannak érzem magam. Mit szépítsük, nagyon. És most kivételesen nem a társadalmi szerepvállalásomra gondolok, meg arra, hogy nem teszek semmi jót a Földért vagy az emberiségért. Csak úgy általánosságban, hétköznapi értelemben véve. A hétvégék újra kiteljesednek a hétköznapokra is. Például alapvető igazság mostanában ismét, hogy szerdától már hétvége van. Nos, a többit talán nem kell magyaráznom. Annyit jegyeznék csak meg, hogy hétfőn általában még úgy is keresem önmagam, hogy egész vasárnap újratervezést tartanak a sejtjeim a testemben. A többit mindenkinek a kis fantáziájára bízom. Úgysem tévedtek nagyot.
Azt viszont egyre inkább érzem, hogy nem csinálom már ezt sokáig. Mindig ezt mondom, aztán persze sosincs így. A többieknek tanulni kell már nagyon. Jön a hideg amúgy is, hidegbe meg nem szívesen mozdulok ki a lakásból estefelé. Meg hát ez nem fenntartható állapot. Plusz az ilyenkor szokásos többi bullshit. De mindannyian tudjuk, hogy nem ez lesz, hanem agyelhagyás, amíg van valaki, aki partner benne. Szombat éjjel pedig bebizonyosodott, hogy néha meg még azután is.
Igen, tudom. Gaz-galád-szemét vagyok, mint mindig. Nem írtam ide majdnem két hónapja. ezzel el is veszítettem mind a négy olvasómat. Meg lehet kövezni, fel lehet akasztani, el lehet égetni.
Igen, tudom. Tumblr-re bezzeg mennyit posztoltam. De hidd el, nem azért nem írtam ide. Csak valahogy így alakul mostanában. Nem azt mondom, hogy belefásultam, mert ez nem igaz. Vagyis belefásultam, csak nem az írásba.
Ritkán írok nyíltan magamról, most mégis ez lesz. Napi rutin. Felkelek, amikor jólesik. Dolgozom (nevetés). Megnézem a Zinternet, aztán beszippant. Ügyintézek. Egyre többször reménytelenül. Sportolok – keveset. Szórakozom – sokat. Nagyon sokat.
Második gyerekkor? Nem. Útkeresés, unaloműzés? Nem. Átmeneti állapot? Nem tudom.
Nem mondom, hogy mennyire elkeserít az ország, és amúgy az egész bolygónk helyzete, mert felesleges. De mégis. Nem érzem a változást. Mennek az évek, és nem érzem, hogy haladtunk volna előre. Sem személyesen, sem társadalmilag, sem sehogy.
Persze, vannak elindulni látszó folyamatok, de mindig minden valahogy megreked egy szinten, és iszonyat nehéz onnan továbbgörgetni. Igazából ezt unom már szerintem. Hogy mindig harcolni kell mindennel és mindenért. Amivel amúgy nem is lenne baj, ha ez a harc nem lenne néha legtöbbször kilátástalan.
Nyilván nincs épp jó kedvem, nyilván csupa olyan dolog történt, amit kicsit nehezebben fogadok el, nyilván épp magas az érzelmi küszöböm, de akkor is. Nem hiszem el egyszerűen, hogy normális, hogy az én korosztályom, aki a szocializmusban és a korai új rendszerben is volt gyerek, de ebbe a csoda jó világba próbál felnőni, egyszerűen nem tud boldogulni. Azt mondják erre, hogy nem találjuk a helyünket. Persze. Mert megkaptuk, hogy mi már választhattunk mindenből, meg hogy nekünk már milyen jó. Ahha.
Ne mondja nekem senki, hogy normális, hogy a 25 és 30 év közöttieknek egyre nagyobb aránya szenved valamilyen betegségben. Magas vérnyomás, gyomorproblémák, idegi gondok. Oké, lehet a táplálkozás, a rendszeres sport hiánya, lehet az életmód, minden lehet. Csak hogy több olyannal is találkoztam, aki mindenre odafigyel, és mégsem egészséges.
Persze, megvan. A munka. A munka felelős mindenért. Meg a stressz. Tudom én, jön a közhely-roham, és van is benne igazság. Csak valahogy kevés.
Elmondom, hogy én hogy látom, aztán lehet utálni. Az a helyzet, hogy nem úgy élünk, ahogy azt genetikailag kellene. Az evolúció során sokmindent elértünk, de mégsem használjuk ki ezeket jól. Az embereknek egymásra lenne szükségük, de leginkább önmagukra. Leggyakrabba viszont azt sem tudják, hogy kik ők, és mit akarnak a nyavalyás életüktől. Én nem is kárhoztatom őket. 18 évesen döntsd el, hogy mi akarsz lenni. Akkor kb azt tudod, hogy milyen tantárgy érdekel. Pályaválasztás? Majd anya megmondja. Aki meg azt akarja hogy az legyél, ami ő vagy apa sosem lehetett. De volt már erről szó.
Arról is talán, hogy fontos a rendszeres sport, meg az értelmes táplálkozás. Viszont a karrier is fontos, meg a munkád is, hogy fenntartsd önmagad. Vagy eltarts egy családot. Szóval, jobb esetben csak napi 9 órát dolgozol aktívan, a többi időddel te rendelkezel. Egészségesen élni nem könnyű, és nem olcsó, valamint elég időigényes. Kezdjük ott, hogy mindent magadnak főzöl, nem nagyon veszel készételt, mert hát az minden, csak nem egészséges. Ez napi három étkezésnél azért 2-3 óra elfoglaltság. Bevásárlással, vagy kertészkedéssel együtt napi 4-5 is lehet. És persze edzeni is kell. Napi 2 óra az is, plusz jobb esetben egy az utazás. Gyors matekpélda: 9 munka, plusz 1 utazás, 4 ételkészítés, és 3 sportolásos óra, igen, hölgyekuraklányokfiúk, ez 17 a 24ből. Nem volt még szociális élet, gyereknevelés, alvás, szórakozás, semmi. Mert itt tartunk most, mindenki elmondhatja, és összeszámolhatja a saját igényeit órákkal, de előre megsúgom, hogy senki nem fog beleférni.
Szóval a konklúzió az, hogy ez a mostani világ (utálom ezt a szót, de pont ezért tettem most ide) nem passzol ahhoz az élethez, amit élnünk kéne. Amihez az evolúció során eljutottunk. Egyszerűen gyorsabban akarunk fejlődni, mint ahogyan arra a szervezetünk képes. Ő pedig jeleket küld, de ezek nem a túlhajszoltság jelei, sokkal bonyolultabbak annál.
És persze ezt is magunknak köszönhetjük, a mindig változó, újuló, és egyre többet akaró igényeinknek.
Igen tudom, ez van, amikor sokáig nem írok, ömlesztve jön minden, nincs stílus, nincs forma, csak ontom a bennrekedt információkat. Majd megváltozom, ha megtalálom a szerkezetet, ami a 24 órámat 32-vé alakítja. Addig pedig igyekszem a személyes találkozásokra és beszélgetésekre több időt fordítani, mint a virtuális életemre. Valahol mégiscsak el kell kezdeni.
Ma ez egy ilyen ideges-dühöngős-panaszkodós post lesz, szólok előre.
Ügyintézés, period one. Igazán nem szeretnék beállni azoknak a táborába, akik fennhangon szidják a magyar bürokráciát. No nem azért, mert nem értek egyet velük, hanem inkább azért, mert vannak nélkülem is épp elegen. De ma tudatosult benne, hogy egy egyszerű lakcímváltás milyen problémákkal tudja szembe állítani a szakértő kollégákat. Akik amúgy egy éhes oroszlán empátiájával, egy lajhár és egy csiga közös utódjának gyorsaságával, valamint mérhetetlen közönnyel és utálattal végzik a munkájukat. (A hasonlatok kizárólag a gyakorló magyar nyelv és irodalom tanárok kedvéért.)
Na, de hogy ne mondják, hogy csak az államit szidom, ezért most a privátot is, mert a banki ügyintéző hölgy pont ugyanilyen volt. Sőt, a második banki is. Érdekes, hogy azért, hogy egy mosolyt kapjak, be kellett menni egy boltba. És ott tudtak rám mosolyogni, és úgy mondani, hogy nyolcszáztizenkilenc. Jajbocsánat, nyolcszázhúsz. Nem keresek okokat, tudomásul veszem, és igyekszem minimalizálni az ügyintézést mindenhol. De azért vicces, hogy ezzel a hozzáállással lehet a legkönnyebben elérni dolgokat ebben az országban, vagy azzal, hogy elmész innen. Igazából nem vicces. Szánalmas.
Munka, period two. Oké, tudtam, hogy nem lesz könnyű újra keresgélni. Főleg még munkavégzés mellett. De hogy ennyire ne legyenek állások, illetve hogy ennyire minősíthetetlenül sz*rok legyenek, na, erre még én sem számítottam az előzetes kalkulációmban. (Jegyzet: még az énnél is rosszabbra készülni a következő kísérletnél.) Mindegy, majd lesz valami, ami rosszabb lesz, mint az előző, meg az előző előtti, érzem előre.
Business, period three. Nem hittem volna, hogy ennyit kell csalnilopnihazudni bonyolultan ügyeskedni ahhoz, hogy egy kicsivel előrébb jussunk.
Nem, amúgy az a meglepő, hogy még rossz napom sem volt. Csak ma valahogy számot vetettem az eddigi, illetve a most éppen folyó dolgaimmal, és rá kellett jönnöm, hogy két opció van:
Volt egy srác, smalladam néven nyomta tumblr-ön, de offolta magát. Innen is üzenném neki, h kösz a halakat, meg ezt az írást.
Valami ilyesmit akartam épp írni, de belefutottam ebbe, uh most az övét tenném közzé, magvas gondolatokkal.
"Itt vagyunk"
Megnéztem a szemledíja óta ajnározott Itt vagyok című kisfilmet, és a lelkesedés engem is elkapott. A film elsőre tényleg olyan, mint a húsz körüli Kispál-rajongók világképe: fűben ülésből, intelligens pofájú cigarettázásból, világmegváltó okoskodásból, meg hawaii pizzából összeálló, kedvesen suta, fekete-fehér hangulatok. És mégis: az összkép ennél sokkal jobb, filmileg, és egyáltalán, mert látszik, hogy olyan valami készült, ami mostanában nem nagyon.
Szombat este a Toldi moziban tömegek tolongtak, hogy lássák a filmet. Valószínűleg többen voltak, mint amennyi nézőt az állami milliókkal kipárnázott közönségfilmek egyike-másika vonzott az utóbbi években. A szombati vetítéses buli igazi generation act volt, ha van ilyen kifejezés. Mintha tényleg azért jöttek volna a népek, mert azt gondolták, hogy olyat fognak látni, ami „róluk szól” – és ebben nem is nagyon kellett csalódniuk.
Az Itt vagyok ismét előhozta régi mániámat. A Megáll az idő és a Moszkva tér óta nem készült hiteles nemzedéki film. A tavalyi Papírrepülők, és az Itt vagyok ilyenek, de mégsem azok, ami persze nem is volt elvárás. A Megáll az idő a nyolcvanas években mondta el a hatvanas évek fiataljainak a problémáit, György Péter szavaival a kádári konszolidációba „rondítva bele”. A rendszerváltás-kori tizenévesekről pedig a Moszkva tér beszélt a kétezres évek elején. Kevesebbet, mint a Megáll az idő, de végül mégiscsak elárulva valamit a Török Feri-nemzedék közérzetéről, még ha a filmmel nem is direkt ez volt a szándék.
A Moszkva tér gimnazistái óta felnőtt még egy korosztály. Azok, akik maximum általános iskolába-óvodába jártak még, mikor a rendszert váltották, de ma már a magyar „felnőtt” társadalom legfiatalabb rétegét alkotják. Ők az én nemzedékem.
Azért van ideje egy új generációs filmnek, mert ismét lenne pár dolog, amit ez a generáció szeretne elmondani, vagy amikre szeretne választ kapni. Elsősorban annak a korosztálynak a képviselőitől, amelyik a rendszerváltást „csinálta” és most pénzt, elismerést, karriert biztosító és osztó, közgondolkodást irányító, tömegek sorsát befolyásoló pozíciókban ülve vezeti az országot.
Például tudják-e, hogy irtózatosan kibasztak a mi generációnkkal (is)? Hol az európai színvonal? Mi van a tanulás, a tudás, az igyekezet elismerésével? Tudják-e, hogy miért küzd az ország a saját szarában állva derékig, mikor állítólag a környék éltanulói voltunk? Miért nincs pénz, és még sok minden, ami állítólag lehetne? Miért nem úgy történik végül soha semmi, ahogy ígérik? Miért a gerinctelenek és a hozzá nem értők vannak fontos pozíciókban? Miért érzi úgy az ember, hogy valójában mindenki azt csinál, amit akar, az elvek és szabályok úgyis mindig az erősebbnek/pofátlanabbnak adnak igazat? És azt tudják-e, hogy mindezek ellenére ez még mindig egy élhető ország, nem az az infernó, aminek nap, mint nap lefestik?
És azt tudják-e, hogy a fentiek például azért vannak, mert nevezett generáció meg tudta teremteni a szabadságot, de működtetni már képtelen. Láthatólag még mindig nem értik, hogy működik az a világ, ahol nem a Központi Bizottság diktál, hanem a morál, az ésszerűség, a versenyszellem, meg a többi magasztos fogalom. Amik nem felülről jönnek, hanem belülről, és olyan egyszerű dolgokban kellene megmutatkozniuk, mint az egyenlő esélyek, a tisztességes munka, karrier és lakhatás lehetősége, a mások dolgába bele nem pofázás, az elvek, vallás, származás, a más vélemény tiszteletben tartása, szolidaritás, szorgalom, rugalmasság, satöbbi, satöbbi.
Ezeket szépen a fejünkbe verték az elmúlt húsz év alatt, hogy felnőve azzal szembesüljünk: mindez többnyire csak szavakban létezik. Ezért van ez egész ideges egyhelyben topogás, ezért viszik bilincsben a politikusokat, ezért van a Jobbik, ezért van a takonyban úszás kínzó érzete. Ezért akar a mai átlagfiatal külföldre menni, ezért akar csendőrös-lámpavasas rendszerváltást, vagy ezért lesz a helyzetbe szürkülő, élvhajhász nihilista.
Mert úgy érzi, hogy hiába akar tisztességes maradni, nem tud, hiába akar dolgozni, munkát is nehezen talál, hiába akar független maradni, beletuszkolják valami szar skatulyába, hiába akar valamit gyorsan elintézni, hetekig szívatják. És hiába akarja élni az életét, ahogy neki tetszik, valami besavanyodott házmesterlélek közli majd, hogy itt úgysem lehet, mert itt minden szar, különben is miért kell ricsajozni, majd jól feljelent. Mert joga van hozzá. Mert joga, az mindenkinek van. Kötelessége és felelőssége viszont nincs senkinek.
Pedig felnőttek, akik már csak képről ismerték Kádár Jánost, de a rendszerváltáskor beígért gyors burgenlandizációt még mindig nem látják. Csak valami kozmikus balfaszkodást: azt, hogy egy egész ország ül az óriás répa körül, siránkozik és a másikat vádolja, amiért a répát még mindig nem sikerült kihúzni. Pedig ez a nemzedék sem akarna mást, csak azt, ami állítólag már van húsz éve. De rájuk – ránk – még betartatlan, mézesmadzag ígéreteket sem pazarolt a politika.
Nem az a lényeg, hogy miből kér részt ez a generáció, hanem hogy miből nem. Elég az önsajnáltatásból, az örökös miértnemlehetekből, a soha meg nem valósuló ígéretekből, a mindent megfojtó bürokráciából, a mindenkinek kötelezővé tett korrupcióból, az erénnyé avatott gerinctelenségből. A hatalmas energiával saját magunk elé épített akadályokból, a stratégiai gondolkodásra képtelen, tehetségtelen, ötlettelen, rugalmatlan és pazarló „szakmaiságból”, a sikerek örökös lesajnálásából, az egész gyáva, kisstílű, ön- és mindenkigyűlölő, középszerű és végletekig igénytelen poszkádárizmusból, ami befedi ezt a sokkal többre hivatott és képes országot.
És abból is, hogy mindig más a hibás. A baloldali nagyképűségből és jobboldali kishitűségből összegyúrt „elit” együtt hozta össze ezt. Különös tekintettel a valódi problémákkal szembenézni képtelen, egymással való csatározásokban felőrölt idegrendszerű, reménytelenül csőlátó „értelmiségre”, akik saját sértettségeik és mániáik hálóját az egész társadalomra rávetve sárba rántották a történelmi fogalmainkat, Istent, hazát, családot, liberalizmust. És közben megállás nélkül nyavalyogtak, amiért nem jön a Kánaán és minden olyan pocsék. Hát tetszettek volna bármit is csinálni!
Ezt szeretném, ha filmben, könyvben, lemezen, festményben, falragaszon, tévében, rádióban elmondaná valaki, hadd lássa ország-világ. Nem vádiratként, nem kamaszos fenyegetőzésként. Csak legalább egy pillanatnyi rosszérzésért, cserébe a nehéz évekért, az elvesztegetett lehetőségekért, meg a rossz hangulatért. Meg azért, hogy szóljunk: itt vagyunk. És szeretnénk, hogy ha már elhúzni nem akarnak, legalább csendben tegyék a dolgukat. Vagy legalább hagyják a dolgát tenni annak, aki akarja. És akkor majd a haza fényre derül.
Ez nem azt jelenti, hogy nem írok többet semmit, mert dehogyisnem. Csak ellustultam. Hívhatnánk útkeresésének, meg ihlethiánynak, és múzsakeresésnek is, de mindegyik barokkos túlzás lenne.
Könnyebb kirakni egy képet pár szóval, meg reblog-olni, meg like-olni.
Szóval lesz itt is valami, amikor épp érzek késztetést, hogy kirakjam, amit írok, de mostanban nem éreztem.
(edit: mivel többen jelezték, h nem tűnt fel nekik a link, ezért külön is kiteszem ide: http://21stcenturydigitalboy.tumblr.com/, remélem így már menni fog az észrevétel)
4 hét alatt 115 post. A blogon összesen nincs ennyi egy év alatt. De talán kár részletezni, hogy mennyire más a kettő, sok mindenben elkülönül, de néhány dologban összekapcsolódik.
Az van, hogy két dologról akarok írni ma. Ide írom gyorsan az elejére, mert különben elfelejtem. Az egyik a nyújtásról jutott eszembe, a másik meg már nem is tudom, hogy mi volt. Jah igen, a biciklisek. Meg hogy mennyire utálom a legtöbbet.
Szóval nyújtás. Felháborítónak tartom, hogy az iskolai tanulmányaim alatt annyi mindent megtanultam testnevelés órán – ami persze nem igaz, mert kb semmit sem tanultam meg, amit kellett volna. Nem ott tanultam meg bemelegíteni, nem ott tanultam meg focizni, kosarazni, röplabdázni, futni, úszni, és ami az egyik legfontosabb, nyújtani. Megtanultam mindezek helyett kislabdát dobni, súlyt lökni, távol ugrani, szekrényt ugrani, korláton saslengést csinálni, talajtornai gyakorlatokat bemutatni. Ezek mind elengedhetetlenek lesznek a későbbi életemben. Azonban mind vészesen haszontalanak. Kivéve, ha minden nap szekrényt ugrassz a munkahelyeden. Vagy kislabdával dobálod a szemközti irodában dolgozókat, netalán a 8 kilógrammos súlyt lökdösöd a parkban levezetésképp esténként.
Annyival boldogabb lennék, ha a jövő elkorcsosodó nemzedékét már nem ilyenekre tanítanák. A bemelegítés és a nyújtás lenne a legelső, amire minden tornaóra elején és végén időt kellene szánni. Mert nem, valóban nem a 14 éves szervezetüknek van rá szüksége, hanem majd kicsit később, a némileg megkárosított kis testüknek, amikor majd formába akarják hozni.
Nekem sem ártott volna, de hát ez van, az iskolarendszert nem azt adja, amit várnánk tőle, vagy amire szükségünk van. Hanem azt, amit akar. Jobb esetben. Rosszabban azt, ami a NAT-ban van, arról meg most ne nyissunk vitát, hogy mennyire lehet azzal tudatkárosodást okozni a kis tanköteles szerencsétleneknél.
De akkor más. Bicikli. Sokáig azt hittem, hogy én is majd milyen jól biciklizek. Visszamegyek cc-zni, jajdejólesz. Aztán rájöttem, hogy nem tudok, és valószínűleg nem is akarok ennyi időt áldozni erre. Új bringa, új emberek megismerése, akikkel el lehet mászkálni, edzeniedzeniedzeni, hogy bírjam velük a tempót. Ez még csak fele. Nah köszi nem, akkor inkább hagyjuk.
Következő terv a városi bringa volt. Azonban láttam, hogy ki mennyire küzd az életéért a fővárosi közlekedési táplálékláncban, és ettől is elment a kedvem. Nem segített rá, hogy látom nap mint nap, hogy a biciklisek is bunkók, meg az autósok is. Okétudomoké, kellene bicikliút. De amíg nincs, addig nem lehet normálisan közlekedni? Tudom, hogy nem divat manapság már az előzékenység és az udvariasság, de azért meg lehetne néha próbálni. Vagy legalább törekedni rá.
Nyilván nem leszek ezzel a kijelentésemmel népszerű, de utálom a divatból/sznobizmusból bringázókat, akik csak azért ülnek biciklire, mert van critical mass, meg mert az trendi. Kibaszottul utálom ezt a szót is, hogy trendi.
Azokat is utálom, akik vesznek egy oldschool-nak tűnő, de valójában csak drága és kicsit giccses egyszerű biciklit, mert az most a hipszter. És feszítenek rajta, miközben a nagy boldogságban bicikliznek. Ahogy azokat is, akik nem képesek végigtolni a Margit-hídon a biciklijüket. Ok, a hajti-pajti más, ők dolgoznak. De a többiek? Nem érzik, hogy nem csak tájékoztató jelleggel van kiírva a hídfőnél, hogy tolni? Mindennek az igazi teteje, amikor még rám is csengetnek. Nah ilyenkor kedvem lenne kitenni a kis kezem, és miután lesett a szerencsétlen hülyegyerek a bicikliérőről, kulturáltan elbeszélgetnék vele, majd beledobnám a Dunába. De hát sajnos legtöbbször lusta vagyok a neveltetésem nem enged ilyeneket. Én még kikerülgetem őket futás közben, de a turisták? Ők hozzák a pénzt, legalább velük kedvesnek kéne lenni. Meg az egyéb járókelők és a gyerekes-babakocsis anyukák? Nekik azért nem olyan könnyű. Ohh, milyen érzelgős lettem. Le is fekszem aludni.
Hahó. Jajó. Egy betűt félrenyomtam, és ez lett. Erre vagyok képes. Alapfunkciók működnek. Eszik, alszik, iszik, fekszik, hülyeséget beszél.
Total hangover. Negyedik napja már. Kell most egy kis szünet.
Amúgy is. Next stop: világvége. Úgyhogy minden mindegy. Önostorozást kellene tartanom, és kanosszát járnom, de inkább nem. Van egy pár napom. Igyekszem kihasználni. Rock’n’ roll sztár életmód ON.
Another messy night in the heart of the town I throw myself in to see if I drown As I walk down the stairs I can see the crowd I've got the mission now to make them proud I drank too much again just to know That I'm still alive, I'm just a little bit slow Actually slower and slower after every round Still nothing's what I've found
I was bad, I was bad, I was really naughty This bleached up life is just not for me It's purity itself All I need is to feed my good old demon To catch the next train I will sleep on Don't save me from myself
25 shots in the face till I feel the... 25 shots in the face till I feel the... 25 shots in the face till I feel the... 25 shots in the face till I feel the...vibe
I was bad, I was bad, I was really naughty This bleached up life is just not for me It's purity itself All I need is to feed my good old demon To catch the next train I will sleep on Don't save me from myself
Az van, hogy a negatív dolgok jobban rögzülnek, mint a pozitívak. Ez tény. Leírtam már én is párszor, nem szeretném ismételni önmagam. De az biztos, hogy rám sokkal nagyobb hatással vannak, mint a pozitívak.
És igen, ez látszik is ilyenkor. Persze csak annak, aki beszélget velem. Amúgy kaméleon-style.
Egyrészt rohadtul megvisel, hogy egy nap alatt 20 fokos hőingás van a napi középhőmérsékletekben. A szerveztem minden létező jellel tiltakozik, hogy ne tegyem ki ilyen körülményeknek. Szóltam neki, hogy nem az illetékes szervnél jár, és átirányítottam az Exxonhoz. Meg azokhoz, akik minden lelkiismeret-furdalás nélkül kizsákmányolták és kizsákmányolják a Földet, és nem utolsó sorban a lakosságát. Hello-MULTI-kulti.
Aztán itt van ugye a krónikus alvászavar. Hat óra általában elég is lenne, de hát annyit hetek óta nem aludtam egyhuzamban. Mindegy, majd helyrejön ez is, ahogy az olajszennyezés áldozatai.
Emberek. A munkám [a többes szám helyesebb lenne, de most ezen ne akadjunk fenn – a szerk. (aki szintén én vagyok)] során találkozom szinte mindenféle típussal, és a legtöbbnek annyira keserű életet dobott a gép, hogy komolyan sajnálom. Megkeseredve, ötvenvalahány évesen remegve végzi a munkáját, és retteg, hogy kirúgják. Tudja, hogy nem találna állást, még akkor sem, ha kitűnő szakember. Ilyenekkel vagyok körülvéve napi 10 órában. I’m lovin it.
Amúgy igazából mindezt magunknak köszönhetjük. Illetve hát kedvenc társadalmunknak. Belemehetnék bővebben, de szerintem elég így is: később munkavállalás – nagyobb fizetési igények – karrier később indul a vártnál – nyugdíjkorhatár kitolódás – túlfogyasztói társadalom – ostobán megválasztott hitelek többnyire ostobaságokra.
Folytathatnám még, de elég ennyi is. Nem kell mindig mindennel szembesülni. Aki érti, érti ebből is. Aki nem, az tényleg nem tudom minek olvassa, amit írok.
Emberek. Ahol emberek vannak, ott nem lehet elkerülni, hogy csalódjunk bennük. Talán a legrosszabb ez még mindig. Megszokod, hogy nem lehet bennük bízni. Aztán hirtelen csupán normálisokkal veszed körül magad. Ezen annyira felbátorodsz, hogy nyitsz újak felé is. Akik szintén normálisan, készségesen viszonyulnak hozzád. Aztán újra jön valaki, akiben csalódhatsz. És újra bezárkózol, mert úgy érzed, nincs szükséged a világra, a világ pedig nem érdemel meg téged.
A felsorolt dolgok a legtöbb embernél külön-külön is alkalmasak arra, hogy beforduljanak, és behúzzák őket mélydepresszióba. Nekem sikerült ezeket az elmúlt napokban mind begyűjtenem szépen sorjában, természetesen ma délutánra hagyva a koronázatlan királyukat.
Szeretek szembenézni a démonjaimmal. De csak addig, amíg egyszer nem ők győznek.
Majdnem elkezdtem tumblr-t írni, de inkább nem. Mégjobban beszippantott volna a nagy és hatalmas INTERNET. Így is elég sokat ülök a gép előtt, hát még úgy..... De mindegy is, nem így történt. De még lehetnek fordulatok ezügyben.
Visszamennék ZFre. Ott hagytam idén is valamit, amit csak jövőre találok meg. És mondjuk nem is akartam hazajönni, de hát ez van. Bár lehet találok valami módot, amivel meghosszabítom a gyerekkoromat.
Külön köszönjük meg idén is Meláknak az új szavakat és kifejezéseket, melyek nélkük ZF 2010 nem lett volna ugyanaz, mint így.
Így nyáron rá kell jönnöm, hogy nem olyan vicces dolgozni. Kimaradnak a hétköznapi bulik, a káoszolások éjszaka a városban, a strandon henyélés, az utazások.... Mégiscsak lennék tanár. De csak nyáron.
Ma reggeltől hivatalosan is vb. Azon gondolkozom, hogy ki kéne vennem egy hónap szabadságot, hogy méltóképp ünnepelhessem a nemzetközi futballkultúra ezen csodálatos eseményét.
Mondjuk gyepen fekve, söritalt fogyasztva. Egy hónapig nem is lenne rossz. Jó, hogy a Millenárison is lesz kivetítő. És mégjobb, hogy ott nem lehet alkoholt fogyasztani, így ugyanis másnap is be tudok majd menni dolgozni.
Nemhiába na. Még a végén tényleg felnövök. De azért ne fogadjunk rá nagyobb összeggel.
Sokan sok mindent mondanak a fociról. Főleg a magyar fociról. Mert ugye ebben az országban mindenki ért mindenhez, de a focihoz a leginkább.
Én sem tervezném, hogy most bemutatót tartok. Sem az állapotokról, sem a háttérben meghúzódó érdekekről, sem a kórtörténetről, ami a magyar focistákat jellemzi. Csak mondok pár szót, ahogy szoktam. A buta fejemből.
Jó dolog a felkészülési meccs. Főleg ha az ellenfél Magyarország válogatottja. Azért nem azt mondom, hogy Magyarország legjobb tizenegye, mert ez nem biztos, hogy lefedné a valóságot.
Szóval, jó dolog az ellenfélnek. Megtanulja, milyen egy csapat ellen játszani, akik félúton vannak az igazi ellenfelek, és az edzésről megismert gurulós sorfalbábúk között. Ugyanis néha azokról is tud úgy pattanni a labda, hogy a saját kapujukba talál, de a mieink még néha vissza is rúgnak.
Jó dolog a magyar csapatnak is. Megtanulják a srácok, hogy merjenek nagyot álmodni. Csak ne felejtsék el utána megvalósítani. Különben így járnak, hogy soha be nem teljesült, örök ígéretek maradnak.
És hát ne felejtsük az el a felkészülési mérkőzések igazi győzteseit. A nézőket. Mert igen, mi, nézők vagyok a győztesek. Néha élőben élvezhetjük kishazánkban jó válogatottak mégjobb játékosainak passzolgatását, és láthatjuk, hogy ők hogy rúgnak gólokat. Vagy a csodálatos televízión nézhetjük, ahogy a mi fiaink vendégeskednek náluk, és hogyan kapnak idegenben is gólokat. Tegnap például szolidan hatot.
Igen, a felkészülési meccs lényege ez. Felkészíteni a magyar szurkolókat, hogy igenis kikapunk. Szinte mindenkitől. Lehetőleg sok góllal. Erre pedig kell is a felkészítés, így hát most innen köszönném meg a szervezőknek. (Mondjuk nem mintha én valami mást vártam volna, szóval inkább csak a többiek nevében, de azért köszönjük.) Úgyhogy magyar szurkoló készülj, ne álmodozz, nem lesz itt focicsoda.
Lehet, hogy alábecsülöm a válogatottat. Nem kapnánk ki mindenkitől. Talán a feöer-szigeteki féllábúakkal sikerülhet egy iksz. Itthon. Idegenben sima 4-0-s zakó. Ahogy edzésen is legutóbb a kertész elszabadult fűnyírója nyert hárommal úgy, hogy a srácok még a kaput sem találták el. Mondjuk az sem volt jobb, amikor a kapufa vezetett 1-0-ra a szünetben. De sebaj, elmondhatták, hogy hozták a meccset rúgott gól nélkül. Valljuk be, ez sem kis teljesítmény.
Én nem varrnám a kialakult helyzetet egy ember nyakába. Bőven benne vannak ebben olyanok is, akikről még nem is gondolnánk. Még azt sem, hogy közük van a magyar labdarúgáshoz. De higgyük el, hogy a játékosokon, és a mindenkori sportvezetőkön kívül ők is rendesen felelősek a hanyatlásáért.
