"A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. Kérdés, hogy átérzed-e?"
sumare, bp local
Tények és talányok a mai Budapestről
Keresés
Friss topikok
ciripp:
ellenpontozok.
"..Menny el délre! mert elhiszed, ott jobban élnek,
Kiterülnek a kék égnek, madara... (2011.04.25. 10:59)I can lead a nation with a microphone
ciripp:
azthiszem rád fogok szokni. (2011.04.25. 10:49)All I need
czanga:
Sok hasonló képsorozatot lehet látni, a világ minden tájáról. Ami viszont szintén sok esetben ott ... (2011.02.15. 17:03)Gyerekek
szu.csi:
jójó, eltúloztam talán egy kicsit, de én lassan szeretek főzni :)
de a sport nekem nem egy fél óra... (2010.11.14. 19:08)Pótlás
Uhh, ötmillió éve nem írtam ide semmit. Kemény néha ez a felismerés dolog. Mondjuk nem csak ebben.
Nem lesz ma szétcsavart sztori, mert nincs hozzá kedvem.
Annyi dolog lenne, amiről véleményezhetnék, hogy inkább egyiket se boncolgatom. A teljesség igénye nélkül azért néhány, minimál véleményezve. Bombahír-videók a tényleg buta magyar egyetemistákról – a jövő nemzedéke elbukott. Befutott színész okozott autóbalesetet – amikor sajnálod a pénzt a taxira. Bajnokok ligáját nyert az olasz csapat – egy olasz játékos nélkül. Majd a folyosón megbeszéljük –Jobbik-képviselő villanyszerelőből. Bajnok a Debrecen – ma is éhesek maradnak a disznók és ’I szív bohócliga’.
Talán elég is ennyi, legtöbbször már nevetek csak. Persze kínomban.
Bár a Szigetet azért imádom. Legutóbb leírhatatlan volt a kidőlt fák között futni. A viharok által átalakított táj egészen lenyűgözött. Persze az is, hogy összesen kb öt ember jött szembe a két sziget-kör alatt. Világvége hangulat, más megvilágításban.
Amúgy is sokat tanulok a futásból. Mindenkinek mást és mást jelent. Van egy video is erről youtube-on, akit érdekel: msg me, és küldöm. A futás lényege nekem: legyőzni önmagad. És mindent meg is ad hozzá, neked már csak a saját dolgodat kell tenned.
Múlik az idő, és nem látom, hogy sok minden történne. Azon kívül, hogy az emberek megöregszenek. Nincs változás. Nincs fejlődés. Vagy van, de akkor rossz irányba. Éljenéljen.
Zene viszont van. Mondanivalóból ötös például a Day vs Mil – Feketén fehéren. Az új AKPH albumrólról pedig még egy szót sem szóltam, pedig érdemes lenne. „Bárkivé válhatsz, mindegy mi a becenév, hogy arc nélkül nyomulnak, mindenki a neten él.” Talán ezt ne is kommentáljuk, kedves messenger és facebook függő pajtásim. Pótcselekvés - helló - kettőezertíz.
Nem akarok ma sem megváltoztatni semmit az életedben. Ahogy nem is azért írok blogot, mert trendi akarok lenni. Vagy mert terápiaként alkalmazom, mert küzdök mindennap, és írnom kell, mert ha nem, akkor jajmilesz. Nem is az vagyok, hogy jajjmatörténtvalami, gyorsanmegíromablogba. Akkor csinálnék tumblr-t. Nem, mert utálom. Te is kiraktad, én is kirakom. Virtuális óvoda mindenkinek, aki tud számítógépet kezelni. Web 2.0 és egyéniséghiány keveréke.
Én csupán benyomásokat rögzítek. És nem történt ez ma sem másképp.
Most nem az élethosszig tartó tanulás fontosságát kívánom bemutatni. Hanem valami ennél sokkal kevésbé szembetűnőt.
Az jutott eszembe, hogy 16 évig tanultam. Okéoké, mindannyian tudjuk, hogy ez költői túlzás. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a mondanivalóm több igazságtartalommal bírjon, hogy tizenhat évig tanítottak. Vagy 16 évig jártam iskolába. A tények szerelmeseinek kedvéért egy újabb megfogalmazás: ennyi ideig látogattam általános-, középiskolai, és felsőoktatási intézményeket. A gimnáziumtól kezdve váltakozó rendszerességgel.
De vannak olyanok szép számmal, akik 20 évig tanulnak. Húsz kemény esztendő. Belegondoltál már?
És mindez miért? Hogy utána havi nyolcvanezerért nap mint nap megalázzon valami szerencsétlen, aki önértékelési zavarokkal küzd, és mindemellett a főnököd. Mert jó helyre született. Vagy mert hosszú a nyelve. A tudását most ne firtassuk. Ahogy azt se, hogy a munkahelyén kívül hogyan viselkedik egy ilyen ember, mindenkinek a képzeletére bíznám. De nem tévedsz nagyot, ha azt gondolod, hogy mindenhol semmibe veszik.
Nem tudok túljutni rajta. 15-20 év tanulás. Van, akinél kemény tanulás, és nem csak linkeskedés. Nem egy embert ismerek, aki beleőszült a magyar felsőoktatásba.
Tanulsz. Ahelyett, hogy élnél. És persze úgy, hogy a végére tisztában leszel azzal, hogy képtelen vagy azt az életet biztosítani magadnak (és ha lesz, vagy már van, akkor a családodnak), amit elterveztél. És innentől minden tanulásod ellenére az életed egy rémálom. Harc a számlákkal, a törlesztő részletekkel, a bolti árakkal, és napi harc az életben maradásért a munkahelyeden. Meg azért, hogy ne őrülj bele.
Aztán mi lesz? Beletörődsz, hogy nem lehet jobb. Keresel egy kényszermegoldást, egy pótcselekvéssel. Alkohol. A legkézenfekvőbb. De a lehetőségek tárháza, mint tudjuk, szinte végtelen. Jobb esetben valami küzdősportban vezeted le a feszültséget. Aztán megöregszel, tisztes szegénységben, de nagy felhalmozott elméleti tudással és gyakorlati tapasztalattal, amire egy idő után már senki sem lesz kíváncsi.
Egy örök ígéret maradsz, aki két évtizedet töltött különböző iskolapadokban, az oktatási rendszer sok száz éves hibáinak köszönhetően. Ennek a hibának köszönheted, hogy akkor nem tudod igazán élvezni az életet, amikor a legjobban korszakodat kéne élned. Helyette marad a taposómalom, karrierépítésnek csúfolva.
Ha pedig ez sem jön össze, a végén legalább rólad is elmondhatják majd: több volt benne.
Az igazságot akarod, vagy csak valami olyat, amitől elégedettnek érzed magad az életeddel?
Nem akarok nagyon érzelgős húrokat pengetni senkinek a lelkében. Nem arról van szó, hogy van egy ügy, amiben soha sem derül ki az igazság. Mert úgyis titkosítják ötven évre, addigra meg majdnem mindenki elfelejti már. Jó, beszélhetnénk erről is, de amíg nem tudunk valamit tenni, addig minek is beszélünk róla? Mert jobb dolgunk úgysincs?
Nem akarok utópisztikus gondolatok sem ébreszteni senkiben, de mintha nem lenne igazság. És nem csak elkendőzött, vagy elkendőzetlen. Hanem úgy egyébként. Mintha az igazság, mint olyan megszűnt volna. Holott szerintem sohasem létezett.
Egy fogalom. Nem több, nem kevesebb. És mint ilyen, valljuk be, erősen relatív. Más az igazság nekem, és más neked. Ahogyan más az én igazságom neked, és más a tiéd nekem. Sajnálom, ha nehéz követni. Én egyszerűen csak gondolkozom.
Az igazság alapja az őszinteség. A kérdés az, hogy ez az állítás igaz-e? Milyen érdekes, újra itt ez a szó: ’igaz’. Meg sem kerülhetjük. Úgyhogy helyettesítsük most kivételesen a ’helyénvaló’ szavunkkal. Azaz azt feltételezzük, hogy az őszinteséggel elérhetünk a végső igazsághoz. Azonban ez bullshit.
Ugyanis – az előző gondolatmenetet követve – az őszinteségemmel az én igazságomat tárom eléd, ami nem feltétlenül egyezik a te igazságoddal. A te igazságod, ugyanis nem azonos az enyémmel. Ez pedig problémákat generálhat kettőnk között. Még akkor is, ha én az igazat mondom. Ahhoz, hogy a te igazságodat mondhassam neked, hazudnom kell. Tudom, sarkítok dolgokat, de akkor is így van. Vagy fogalmazzak inkább úgy, hogy akkor is ez az igazság? Ilyenkor örülök, hogy milyen kifejező is a magyar nyelv.
Vannak, akik ebben hisznek, és vannak, akik másban. Nem mondom, hogy igazam van. Mert ez az én igazságom. Ami nem biztos, hogy nem egyezik a tiéddel.
Ez van, amikor filozofálok. Tudom, tudom, azt mondanád rá, ahogy én is, hogy káoszpertéboly. De most kivételesen nem is. És azt is be kell látnunk, hogy ennek Einstein nevű fickónak mégis igaza volt. Minden relatív.
Legyen ma azért szöveg is, ne csak képekkel bohóckodjak már.
"...this life is a party, I'm never growing up..." Idéztem, aki tudja, hogy kitől, az örüljön magának. Aki meg nem, az kérdezze meg a legjobb barátját. A Google-t.
A másik, amire tegnap döbbentem rá:
Running = Happyness
Így jutott eszembe, nemhiába huszonegyedik század, reklámgeneráció, néha angolul gondolkozom, etcetcetc. Bár így, az angol szöveggel még egy polón is el tudom képzelni, feliratként. De magyarul sokkal szebb.
Futás = Bolodgság.
Szem nem marad szárazon. A lényeg azonban a mondanivaló, ami minden nyelven ugyanaz.
A válaszom egy határozott talán. Úgy mindenre. Jójó, tény, hogy nem hevertem még ki teljesen a hétvégét, de ez most nem erről szól. Megint nincs tanulság. Vagy lehet, hogy a végén mégis.
Mai legmeglepőbb dolog, amit a csodálatos világsajtóban olvastam, miután sikertelenül próbáltam összerakni magam reggeli utazásom alatt, hogy ne írjál blogot, mert a Nagy Testvér figyeli, és felhasználja az írásokat. Szerintem nem csak azért nem értem ezt most, mert elhagytam az agyam Daninál a teraszon gitározás-éneklés közben, és utána este West-Balkánban sem találtam meg, hanem azért sem, mert nincs értelme. Meg egyébként is, ez így most mi?
Csak hogy mindenki értse az anomáliát: újságírók mondják, hogy ne írj. Talán így még érthetőbb: írók írják, hogy ne írj. Kapizsgálod már?
Egyetlen dologra tudok gondolni. Hogy irigyek. És nem azért, mert a bloggerek jobban írnak nálunk. Még akkor sem, ha van olyan, aki tényleg jobban ír a legtöbb hivatásos újságírónál. Csak azért, mert többen olvassák. Hello, welcome Információs Társadalom. Igenigen, talán nem mondok újat azzal senkinek, hogy internetet többen olvasnak ma, mint hagyományos újságot. És az idejükbe épp belefér egy post elolvasása egy blogon. Hiszen csak öt perc, vagy még inkább annyi sem. És ingyenes. Hohó. El ne felejtsük. Nem kell megvenni. Ha nem tetszik, nem adtam ki rá pénzt. Nincs bosszúság, csak egy kis X a jobb felső sarokban.
Az pedig a másik része, hogy a blogok (főleg a kishazánkban fellelhető blogok) nagy részében semmi nincs, csak hogy ma főztem vacsorára Józsinak pacalt, aztán tv-t néztünk. Azért mélységesen kíváncsi lennék, hogy ebből, és a hasonlóan szofisztikált bejegyzésekből milyen információt szipolyoznak ki ezek az állítólagos megfigyelők.
És ha már itt tartunk, nos a saját blogom sem éppen szépirodalmi. Főleg nem stílusában, hát még témáiban. Meg amúgy is. Kit érdekelne vajon, hogy én mit csinálok, és azt leírom, és miért írom le, és miért csinálom, meg még ki is fejtem? Nah nem, ez már így kicsit túl bonyolult. Vagy ahogy M.F. Peet mondaná: maci. A macerás szó legújabb változata, újmagyar nyelven. Nem engem szidni, ha nem tetszik, és csak a szócső vagyok hozzá, hogy ez a kifejezés teret hódíthasson a világ magyar ajkú lakosságánál. Ha van rá létjogosultsága. És halkan teszem hozzá, hogy a bocsi-szupcsi-telcsi és csodálatos társai mellett, azt kell látnom, hogy sajnos van.
Nah de térjünk csak vissza az eredeti gondolatmenethez. Úgy gondolom, hogy igenis kell írni. Mindenkinek azt, ami neki jólesik. Van, aki tényleg azt írja le, hogy mivel telt a napja. Van, aki a problémáit. Van, aki esszéket, verseket. És vannak a magamfajták, akik csak azt, ami épp eszükbe jut. Még az is lehet, hogy igaz, hogy ezt valaki elolvassa, és nem műkritikusi szándékkal. De azért erősen meg lennék lepődve, hogy ha világ katonai, félkatonai, kémelhárítási, rendőri szervezeti, valamint titkosszolgálatai a blogokban keresnének és találnának számukra használható információkat. Kivéve persze, ha a naponta elkészített atom-, hidrogén-, és plutónium bombáim fotóját, használatai utasításait, valamint elkészítésük receptjét tenném közzé, egy kis ’csináld magad’ videóval mellékelve.
Szóval véleményem szerint megint felfújnak egy olyan dolgot, ami eddig is jelen volt. És nem a cenzúráról beszélgetünk. Ne legyünk naivak, és higgyük el, amit még egy általános iskolai informatika tanárom mondott. Ha olyan szóra keresel rá egy böngészőben, ami az atombomba egyik, nehezen beszerezhető alkatrészéhez kell, hidd el, hogy onnantól garantáltan kapsz egy kis figyelmet egy szervezettől, és az internetezési szokásaid közkincsé válnak.
Az pedig csupán egy vélemény, hogy a „szakma” nagyjait bántja, hogy a világhálóról jött „senkik” írásait sokszor többen olvassák, mint ahányan az övéket. Azonban amennyiben ez leginkább a saját hibájuk, és nem voltak képesek megérezni a változás szelét, és az élére állni, hanem inkább besüppedtek a jól megszokott közegükbe, akkor viszont arra kérnem őket, hogy a siránkozásaiknak keressenek más fórumot, és ne szóljanak bele, hogy ki mit rak ki az internetre.
Amúgy meg van egy idevágó mondatom, a valós, vagy vélt indokokra, meg úgy mindenre, aztán mindenki asszociáljon, amire akar.
Az optimisták angolul tanulnak. A pesszimisták héberül. A realisták lőni.
Nem csak azért volt az előbbi post két részre szedve, mert így könnyebben elkerülhető a téves párhuzamok állítása, hanem azért is, mert ma van egy éve annak, hogy kihelyezem ide azoknak az apró kis szövegeknek egy részét, amiket írok. És akkor nehogy már csak 1 post legyen ma. Hanem rögtön 2. Ami így már 3.
Igen, ez most az a rész, amikor az ide írkáló srác kiszól a nézelődőknek.
Köszönöm szépen azoknak, akik időt töltenek azzal, hogy elolvassák ezeket, és azt is köszönöm, aki még vissza is jelez valamilyen formában ('mail', 'comment', vagy a hagyományos 'beszéd' platformok valamelyikén).
Amúgy simán elfelejtettem volna, hogy ma egy éve kezdtem el kirakosgatni ide a szövegeket. Mert nem az idő a fontos. Talán nem is a mondanivaló. És talán nem is én. Bár köztudott tény, hogy az egészet magamért, magam miatt csinálom, bár közel sem terápiás céllel, mint ahogy sokan mások.
Köszönjük meg tehát együtt L.A. fiatalkorú bűnelkövetőnek, hogy emlékeztetett rá, és így ma 3 bejegyzéssel gazdagíthattam az amúgy nem túl sok post-ot tartalmazó 2010. év februári blog-szakaszt.
Írok majd még azért. Februárban. Ha nem, akkor meg márciusban. Amikor eszembe jut. Mint mindig.
Ne öregedj meg. Nem éri meg. A társadalom ugyanis nem tiszteli az öregeket. De a fiatalokat sem.
Szóval ne is maradj fiatal. Ez sem egy jó döntés. Egyfolytában azzal szembesítenek, hogy ehhez meg ehhez még túl fiatal, és tapasztalatlan vagy. Meg hogy ez nem úgy van, ahogy te elképzeled, meg az iskolában megtanultad. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy az azért nem egy rossz alap, amit az iskolában megtanultam, azt pedig, ahogy képzelem, általában helyesnek bizonyul. Félreértés ne essék, nem azért, mert egy zseni vagyok, csupán azért, mert néha nem árt szakítani a hagyományokkal, és teret engedi az ifjúság szellemében képet öltő újító megvalósításnak. Jajj, de irodalmi voltam.
Szóval szerintem leginkább a szemléletmód-váltás az, amire szükség lenne. Sok területen. Sok cégben. És hát ugye még tudjuk, hogy hol. (Állatkert. Nagy díszes a Duna Parton.)
Észre kellene venni, hogy a fiatalok nem is annyira fiatalok (lásd az én korosztályom), és felnőttek már annyira, hogy felelősségteljes munkavégzést lehessen tűlük elvárni. Azonban ennek hiányában nem kell azon csodálkozni, hogy sokan csak alibi munkát végeznek. Minden nyűgős, unalmas feladatot rájuk bíznak, hogy majd ebből mennyit fognak tanulni. Hát nem. Csak megundorodnak tőle. Ha eddig nem jöttetek volna rá, most megmondom nektek a világmegrengető igazságot.
Igen, itt lenne az idő arra, hogy az idősebbek valóban a tudásukat adják át a fiatalabbaknak, és ne csak a munkahelyi és magánéleti problémáikat. Valamint arra is, hogy belássák, hogy el kell lassan engedniük az irányítást, és egy kicsit a háttérbe vonulni, és onnan tanácsokkal ellátni azt, akiben megbíznak.
Hosszasan fejtegethetném még ezt, de nem teszem, nem is az én stílusom. Igyekszem elgondolkodtatni, remélem sikerült.
De lássuk azért a problémákat is.
Tudom, az elméletem több helyen vérzik. Amíg az öregek ragaszkodnak a hatalmukhoz, a fiatalok(akiket ők annak tekintenek, 14-17 éves korosztály) semmivel sem törődnek, és amíg az emberek nem bíznak senkiben, addig hogyan várhatok el egy társadalomtól ilyeneket?
A válasz. Idealizmussal. Ami pedig, mint tudjuk, a legkevésbé jellemző rám.
Ne öregedj meg. Nem éri meg. A társadalom ugyanis nem tiszteli az öregeket. De a fiatalokat sem.
Mindennapos probléma. Társadalmi. Generációs szakadék. Ahogy közted és a szüleid között is. Ahogy közted és a gyerekeid között is lesz majd. Reméljük nem, láttam már erre is pozitív példát.
Egyszerűen nem tiszteljük eléggé az idősebbeket. Nem akarom ezt túlragozni, gondolj csak a tömeközlekedésre. Vagy az utcára. Meg a munkahelyedre. Egyesek pedig a családjukra is.
Nem, nem mondom, hogy én megteszem, de ez most ismét nem csak rólam szól. Valaki felépített nekünk, fiataloknak (de jó lenne, ha még az lennék) néhány dolgot ebben a tetves országban, amit ideje lenne észrevenni. És tiszteletben tartani. Hiszen a legtöbb dolog nem csak úgy lett magától. Emberek dolgoztak meg érte. A munkások a gyárakban, az utcákon, az irodákban, a tanáraid, a nagyszüleid, és természetesen a szüleid is. Mindezt azért, hogy mi, a következő generáció ne ugyanabban a retekben éljünk, mint ők. Nem csak materializált síkon. És ha másért nem is, ezért tisztelet illeti meg őket.
Tudom, ideologizált eszme. De talán nem ártana ismét magunkba nézni (már akinek van hova), és meglátni azokat a dolgokat, amiket eddig figyelmen kívül hagytunk. Ugyanis nagyon sokmindenért kellene köszönetet mondanunk azoknak az emebreknek, akik elősegítették az egyedfejlődésünket és a szocializációnkat, még ha nem is mindig a számunkra legelőnyösebb módszerekkel és eszközökkel, de legtöbbször azért jó szándékkal.
Tudom, hogy könnyebb akkor, ha valaki már elkezdni, mert ugye birka nép vagyunk, meg ha mégsem jön be, akkor lehet rá mutogatni, hogy de hát ő kezdte. Épp ezért felvállalom én ezt a szerepet.
Nem ilyen vagyok. Sajnálom. Lehet meg kéne tanulnom örülni az apró dolgoknak is. Bár a nagyoknak sem tudok igazán.
Mikor minden jó. Vagy annak tűnik. Akkor történik valami. Ami bár nem hordozza magában az összes dolog megváltozását, valahogy mégis. Minden egyre rosszabb lesz. Amennyire el tudod képzelni. Vagy még annál is.
Aztán ekkor ugye minden rossz. Biztos bennem van a hiba, mert néha ezt élvezem. Szükségem van arra, hogy szenvedhessek. Én egyedül. Nem kifelé, sajnáltatva magam. Befelé, önmagamnak. Fizikai kényszert érzek rá.
Aztán amikor valami jobb lesz, úgy tudok örülni, hogy az leírhatatlan. Érzem, hogy jobbá tettem valamit az életemben. Biztos ezért van az egész, hogy rájöjjek, tudom élvezni.
Vagy kezdek megőrülni, mert ez most tényleg nekem is paradox.
Vagy nem, csak túlhangsúlyozom a jelentéktelen életem még jelentéktelenebb problémáit. Pont mint a mikorkörnyezetem résztvevői a napi kötelező 8 helyett 10-11 órában. Akiknek a legfontosabb, hogy egy belső használatra készülő táblázat szögmérővel szerkesztett legyen. Nem kéne példát vennem róluk. Nem egészségesek. A gondolkodásmódjuk kritikusan beteg. Mondjuk ebben legalább hasonlítunk.
Amúgy meg: „I won't trade him for nothing”. Mikor mondod ezt? Rám? Vagy akárkire?
Megjegyzés: Attól, hogy nem értenek meg, nem vagyok művész.
When the blood dries in my veins And my, heart feels no more pain I know, I'll be on my way To heaven's door I know when I knock I'll be hoping I don't drop To a place where I will rise, like before I can feel, something happening That I've never felt before Hopeless dreaming will start Dragging me away from heavens door When my mind stops thinking And my eyes stop blinking I hope... Somebody's there When my heart stops beating And my lungs stop breathing In air... I hope somebody cares When the blood dries in my veins And my, heart feels no more pain I know, I'll be on my way To heaven's door I know when I knock I'll be hoping I don't drop To a place where I will rise, like before I can feel, something happening That I've never felt before Hopeless dreaming will start Dragging me away from heavens door When my mind stops thinking And my eyes stop blinking I hope... Somebody's there When my heart stops beating And my lungs stop breathing In air... I hope somebody cares When my mind stops thinking And my eyes stop blinking I know... At the end
Az van, hogy ritkán írok. Meg akkor sem értelmeset. Múltkor is elkezdtem, aztán nem lett belőle semmi. Még szerencse, hogy magamnak írok, és ezért csak magammal kell elszámolnom.
Ma sem lesz nagyon téma, csak pár dolog, amik így eszembe jutnak, vagy jutottak, és szerettem volna róluk írni, de aztán valahogy mégsem úgy jött össze.
Utálom az ünnepeket. Mindig rájövök, hogy mennyire aljas, mocskos és felszínes minden, még akkor is, ha megszórjuk frissen hullott hóval, meg drágán vett ajándékokkal. Bár idén arra is rájöttem, hogy jobban szeretek adni, mint kapni, valahogy nagyobb örömet okoz, hogy boldoggá tehettem egy másik embert. Ezt sem hittem volna régebben. Úgy látszik, még a végén alapítok egy szeretetszolgálatot. De inkább nem.
A karácsonyi káosz elmúlásával választ kaptam egy rég feltett kérdésemre, de persze csak részben. Néhány leleményesebb áruház ugyanis leárazva kitette a megmaradt szaloncukrokat, és meg lehet őket vásárolni azoknak, akik nem elégedtek meg az ünnepek alatt elfogyasztott mennyiséggel. Ez már csak azért is furcsa, mert eddig az a koncepcióm volt erről, hogy így december 24-e elmúltával az összes szaloncukrot egy láthatatlan nagy raktárba teszik, és ott gonosz manók, és még náluk is gonoszabb áruház-igazgatók őrzik, és felügyelik őket, hogy meg ne romoljanak, miközben persze átzacskózzák, és új lejárati dátumot nyomnak rájuk. Nos, be kell látnom, hogy tévedtem, és ez csak február végétől lesz majd így.
Vásárlási láz 1.0. Meg vagyok döbbenve. Nem azt mondom, hogy alig vettek az emberek valamit karácsonykor, de azért szinte minden szektorban visszaesés volt, aminek én személy szerint örülök. Jó, nem vagyok retardált, és képes vagyok belátni, hogy ez nem az emberi hülyeség csökkenésének, hanem sokkal inkább a fizetési görbék ellaposodásának volt köszönhető, de még ezt leszámítva is örömmel tölt el a tudat, hogy nem vettek az emberek annyi felesleges, és kevésbé felesleges fogyasztási cikket csak azért, mert karácsony van.
Vásárlási láz 2.0. Bio etanollal hajtott autó. Legnagyobb átverés, hogy környezetkímélő. Két okból is. Vegyük az elsőt, a szimplán üzleti célút. A benzin, vagy a gázolaj olcsóbban megtermelhető, de elégése során kibocsát – tfh, azaz tegyük fel, hogy (köszönjük meg együtt T. Cs. tanárúrnak, hogy rászoktatott erre a rövidítésre) – 1 egységnyi káros anyagot. Ezzel szemben, a bio etanolnál nincs ekkora károsanyag-kibocsátás, viszont addig, amíg a növényi alapanyagát betakarítják, a kombájnok azért nem kímélik a környezetet, és nagyjából ugyanannyi káros anyagot bocsájtanak ki a levegőbe, ha nem többet (mérések szerint 1,1-1,3 egységnyit). Plusz megtermelni, azaz elvetni, learatni, foglalkozni vele, sajtolni ezeket a növényeket sokkal költségesebb (értsd: kb 2,5-3x annyiba kerül), mint a benzin előállítása.
A másik fele sokkal egyszerűbben belátható. Termeljünk olyan növényeket az ÉLELMET adó termőföldeken, amiket aztán üzemanyaggyártásra hasznosíthatunk. Zseniális. Aki kitalálta, azt sem dicsérném meg. Így is a termőföld a legnagyobb kincsünk, legalábbis ezt mondják. De zsigereljük ki, és élelem helyett termeljünk üzemanyagot. Azt se felejtsük el, hogy eközben a világ egy jelentős részén élelmiszer-hiány, és éhínség uralkodik. Az éhínség népbetegség a 21. században, jó lenne, ha ezt észrevennénk. És ha már mindenáron növényt termesztünk, akkor abból talán inkább előbb az éhezők megsegítését kellene célul kitűzni. Tudom, hogy a megterelt javak nem egyenlően vannak elosztva, és azt is tudom, hogy soha nem is lesznek, de az ekkora méretű tudatlanság és nemtörődömség felháborít, főleg ha emiatt még a mostaninál is jobban kizsákmányoljuk a Földet, amin élünk. Bár ha így folytatjuk, már tényleg nem sokáig.
A hülyék kedvéért elmondom: nem azt mondom, hogy maradjunk a benzinnél, vagy közlekedjünk olajkályhákkal, csak azt, hogy talán nem a bio etanol a megfelelő alternatív megoldás erre a problémára.
Néha olyan, mintha kezdenem kéne valamit az életemmel. Néha meg tök olyan, mintha nem. És minden jó lenne így, ahogy van. Ez az utóbbi mondjuk elég hamar elmúlik. Jó, tény, hogy nem akarok arra ébredni 30 évesen, hogy anyámékkal nézem otthon a retek klubbot esténként. De talán tettem, és teszek is érte, hogy ez ne is így legyen.
Huhhú. Igenigen, jó régen nem írtam már semmit. Hol is kezdjem? Sehol. Minek magyarázkodjak? Nincs értelme.
Lusta vagyok. Ez tudományosan bizonyított tény. Sok minden van, amiről írhatnék, illetve amiről írhattam volna. De aztán valahogy mégsem. Nincs különösebb oka.
Annak sem, hogy most írok. Úgyhogy megint nincs sztori, inkább csak gondolatmorzsák.
Munka. Meguntam. Nem vicces dolog már sokat dolgozni, elvégezni több ember helyett dolgokat. Meg amúgy is. Nem kelek fel undorral, de nem örülök, hogy be kell jönni elvégezni a napi szemetet. Pont ez az, amit el akartam kerülni mindig is, hogy ne legyek olyan, mint a többi szerencsétlen. Nem akarok úgy dolgozni, hogy munkaundorom van. Mert nincs is, csak kicsit kilátástalan kitekintgetni a papírhalmok és file-struktúrák közül, és látni, hogy csak néhányan csinálunk is valamit, a többiek meg tesznek az egészre, és letolnak magukról mindent. De talán ez még nem is az igazi gond. A probléma sokkal inkább az, hogy beleuntam ebbe, és valami mást csinálnék szerintem, de lehet, hogy csak munkakört kéne váltanom. Mondjuk, amúgy sem tudnám elképzelni, hogy egész hátralevő életembe egy dolgot fogok csinálni. Kivéve, ha az valami olyan dolog, amit szeretek csinálni, és ugyebár azt nem tekinti az ember munkának. Óriási közhelyek, óriási igazságok.
Szórakozás. Hát, azt hiszem ezt most nem is részletezném. Talán elég annyi, hogy a mostani volt az első olyan hétvége, hogy inkább pihentem, és a barátaimmal voltam, és nem mentem semerre. Ki kellett pihennem pár dolgot, nemhiába, nem vagyok már 17. Sajnos. Nem sajnos. Sajnos.
Az utóbbi, és az előtte lévő bekezdés kapcsolódik egymáshoz. Gyengébbek kedvéért: mivel hétköznap kifacsarom magam odabenn, a kedvenc munkahelyemen, mindig azt mondom magamnak, hogy majd hétvégén pihenek. Nah, ebből az valósul meg, hogy edzés, meg edzés, aztán csodák csodája, valami kevésbé szolid szórakozás, azaz party high, és csodálkozom vasárnap délután, hogy egy éjszakám maradt aludni. Persze. Nem csodálkozom, nevetek.
Szóval most jól jött ez, hogy inkább ésszel gondolkoztam, ami pedig ugye nem erősen szokásom.
Tudom, hogy már nem fogok úgy megöregedni, hogy azt mondjam majd, jajjj, még mennyi mindent ki akartam próbálni. Nem, ez a veszély nem fenyeget.
Az igazság sokkal egyszerűbb ennél. Nincs kedvem felnőni. Pedig muszáj lesz. Mondjuk jó lenne örökre hülyegyereknek maradni, mert ugye a csodás társadalmunk ezt látja bennünk. Igen, talán ez illik ránk, 100% eredeti hülyegyerek. Meg még valami, ami szintén igaz ránk. Egyszer Kriszitől hallottam: WhizKidz. Igen, szleng. Nézd meg mit jelent.
Nem a felelősségvállalás aggaszt, már egy jó ideje túl kellett lépnem ezen. Inkább az elszürkülés, a taposómalom. Ahogy látom, hogy úgy élek, ami ellen pár évvel ezelőtt kézzel-lábbal tiltakoztam. És megesküdtem volna bármire, hogy én nem fogok így élni. Persze hogy nem.
Nem jön be. Ennyi. Nap mint nap felkelek korán. Aztán dolgozósdit játszom. Aztán edződés, este alvás. Meg ugye mellette a minden más, mert valamiből élni kell. Hétvége meg ugye káosz/téboly, rohangálás. Igyekszem belesűríteni 2 napba az életemet. Azt az életet, amit eddig heti hét napban éltem. Ne csodálkozz, ha te maradsz ki belőle. Valószínűleg akivel nem találkozom mostanában, az áll a legközelebb a szívemhez. Szűkösebbek lettek az erőforrásaim (mint ahogy ezt megtanultuk, ez a közgazdaság alappillére), és meggondolom, hogy mit csináljak abban a néhány pillanat szabadidőmben. Remélem, hogy több idő jut majd az írásra is, de nem ígérek semmit. Viszont azt maradéktalanul betartom.
Egy orbitális barom vagyok. Túl sokat foglalkozom olyan dolgokkal, amikre nincsen ráhatásom. Persze én szeretném, hogy legyen. Ezért pedig teszek is. Elméletben, és persze gyakorlatban is.
Elméleti síkon ezerszer és milliószor lejátszok élethelyzeteket. Úgy, ahogy szeretném, hogy majd történjenek. És úgy, ahogy majd vélhetően történni fognak. Míg az elsőből általában egy darab lehetőség van, az utóbbiból számtalan alternatíva létezik, én pedig egy számítógép processzorának gyorsaságával generálom az újabb és újabb lehetőségeket, amik megtörténhetnek. Majd. Egyszer. Talán. Bár a variációk számának növekedésével pont fordítottan arányosan növekszik az előfordulásuk lehetőségének valószínűsége. (Túl sokat vagyok mérnökökkel.)
A másik része is itt van. Képzeljük el, hogy van egy fő cselekményvonal. Ahogy az eset történik. Ebben pedig előre nincs beleszólásunk, ez úgy fog történni, ahogy majd történik, ezt csak az adott élethelyzet adott pillanataiban befolyásolhatjuk.
És vannak mellékvonalak. Amik esetleg, hangsúlyozom, esetleg befolyásolhatják majd a cselekmény történését. Ezekre a mellékvonalakra azonban, az előzővel ellentétben van ráhatásunk. Én pedig igyekszem úgy alakítani az összes mellékvonalat, hogy azok olyan irányba tereljék a fővonal alakulását, ami segít elérni azt, hogy a fővonal az általam preferált irányba haladjon. Azaz igyekszem optimalizálni az össze külső körülményt, hogy a cselekmény az általam kívánt helyzethez közeli legyen, és segítse majd annak megvalósulását. (Tényleg túl sokat vagyok mérnökök között.)
Ennek egy része szigorúan elméleti sík, a másik része már gyakorlati. Plusz ugye nem tudom előre, csak sejtem, hogy az, ahogy befolyásolok egy mellékvonalat, milyen irányba mozdítja majd cselekmény t. És ez így megy körbe és körbe, egészen addig, amíg el nem érkezik a cselekmény ideje. Akkor pedig rájövök, hogy mi volt kifizetődő az addigi mellékszálak terelgetéséből, és mi az, amivel pont a kívánt hatás ellentétét sikerült elérni.
Ha úgy látod, hogy egy kicsit bonyolult, akkor igazad van. És igen, ilyenkor érzem azt, hogy túl sokat foglalkozom ezekkel. Elég lenne néha csak úgy szabadon engedni mindent, és hagyni, hadd történjen az, aminek kell. Néha sokkal jobb lenne így. Nehezemre esik, de most egy ilyen ponthoz érkeztem.
Most nem foglalkozhatok külső körülményekkel, fő-, és mellékvonalakkal, cselekménnyel. Nem és nem. Csak engedni kell, hadd történjenek a dolgok maguktól. Az irányt is ők szabják meg. Ahogy a közhely mondja, sodródom az árral. De most épp ennek kell kifizetődőnek lenni.
Csodálkozol. Hogy nem élsz. Munkamunka, aztán ha hazaérsz, még egy kis munka. Ez a 21. század életritmusa. A te életritmusod. Vagyis inkább: az életed.
Igen-igen. Ez egy nagyon egyszerű egyenlettel leírható, még ismeretlen tényező sem kell hozzá, sem egyenletrendszer. Tessék-tessék, itt is van:
Munka = Élet
Napi tíz órát dolgozol. A munkahelyeden, aztán otthon még négyet. Biztos, ami biztos. De persze így sem végzel az aznapi munkáddal. A főnököd pedig nagyvonalúan azt mondta, amikor kész a munka, haza lehet menni, még ha nem is telt le a munkaidő. De pontosan tudod, hogy ha akkor mennél haza, amikor kész vagy a munkáddal, akkor bevihetnél egy tábori ágyat az iróasztalod mellé, hogy legalább napi 2-3 órát azon aludj. Így sokkal jobban járnál, mert - az utazást, és az otthoni időrabló dolgokat kizárva az életedből - akár napi 20 órát is képes lennél akár dolgozni.
Negatív utópiának tűnhet. De hidd el, nem az. Azon sem lepődnék meg, ha néhány cégvezető kapva kapna az ötletemen, és bevezetné ezt a fajta munkarendet. Ha még nem vezette be. Egy multinál simán el tudom képzelni.
De most kell ezt csinálnod. Most vagy fiatal. Vagy majd ötvenakárhány évesen akarod ugyanezt a terhelést a szervezetedre helyezni? Most kell megvalósítanod az álmaidat, az új kocsi-szép lakás duót nem adják ingyen.
Amúgy is élvezed. Tagadod, de tudom, hogy mélyen legbelül érzed. Amikor hazamész, akkor is ez jár a fejedben. Még zakatol az agyad, nem képes leállni. Ontja magából a megvalósítandó ötleteket, ezzel egy perc megállást sem hagyva neked. De élvezed, úgy érzed, fontos vagy, mert a másnapi/hétfői/havi értekezleten majd előjöhetsz az ötleteddel, hogy a többiek is lássák. Igen, mert te még munkaidő után is a céges dolgokkal foglalkozol. Milyen elégedett lesznek veled a főnökeid, és majd veled példáloznak az egész szinten, hogy látják uraim, ez az ember tényleg tesz a vállalatért, tessék róla példát venni. És láthatod majd az irigységet a kollégák szemében.
Erre vártál mindig is. Általános iskolától kezdve végig kitűnő volt a tanulmányi átlagod, aztán a gimnáziumban ez kicsúcsosodott, főleg amikor informatikai órán élőálltál egy saját magad által írott programmal, ami majdnem erekcióra késztette a számítástechnika-tanárodat. Nemhiába, már akkor is a számítógép volt a legjobb barátod.
Aztán az egyetem. Évfolyamelső, természetesen summa cum laude. Na igen, 5 év kemény munka, sok tanulással. Nem is értetted soha, hogy miért gondolják az emberek, hogy az felsőoktatás a szórakozásról szól. Meg persze az egyetemi bulik. Amikor a 3 másik leendő informatikus-mérnök társaddal éjszakákat beszélgettetek a windows-linux és az explorer-mozilla párharcról. Hogy az Intel-AMD vitákat már ne is említsem.
Aztán a gyors változás. Munkahely. Multinacionális cég. Csak az nem tetszett, hogy nem járhatsz nyáron nyitott cipőben, így kénytelen vagy a számodra nagyon kedvelt turistaszandál-frottírzokni kombinációt kizárólag hétvégén hordani. De ezt leszámítva, neked maga a Kánaán. Jó fizetés, modern eszközök, mindig a legújabb gépek, friss software-ek, angol kommunikáció. Az, amiről mindig is álmodtál.
Az előrelépés lehetőségét ki is hagytam. Igen, ez a kedvenced. Sok munkával lehet előrelépni, ahogy mindig is eltervezted. Ezt diktálja az igazságérzeted. És most ezért hajtasz, dolgozol éjjel és nappal, nappal és éjjel. Hogy megkapd az elismerést, amire egész életedben vágytál. Ezért félreteszel mindent, az egész testedet és az elmédet a vállalat szolgálatába állítod. Már feleslegesnek érzed a hétvégét, türelmetlenül várod a hétfő reggelt, hogy újra jelentkezz az ötleteiddel a főnökeid előtt, és hogy újra dolgozhass.
Ez így megy hétről hétre. És élvezed. Úgy érzed élsz. Most élsz igazán. De ne felejtsük el, hogy iszonyatosan tévedsz.
Tudom, hogy egyre rövidebbek a bejegyzések, és igen, tudom, hogy többen szóvá is tették már. Szóval az előző post nektek is szól egy kicsit, hogy héé, nem felejtettem ám el hosszan írni, csak valahogy az ezt megelőző témákból nem tudtam volna színvonalasan többet kihozni. Ennyi.
A cím megértéséhez 3 dolog kell: humor, dallas, és egy régebbi Kretén magazin. De az utolsó hiányában az első kettő is megteszi.
Voltam ma Fenntarthatósági napon. Nagyon tanulságos volt.
Talán eddig sem volt titok, hogy társadalomkritikusságom mellett környezettudatos emberként igyekszen tengetni a mindnenapjaimat, már amennyire lehetséges ez a hazai szemétdombon.
Ennek örömére mindig szívesen fogadom a ilyen kezdeményezéseket, mint ez is. Külön jó dolog, hogy bár az ilyesfajta dolgok non-profit szervezetek égisze alatt soktak futni, ezt mégis a magenta színű óriáscég vállalta magára. Külön pirospont nekik, most biztosan nagyon büszkék. De azért azt se felejtsük el, hogy a rendezvény főszevezője Szomolányi Katalin volt, aki eltökélt harcosa az ilyesfajta dologknak. Aki nem ismerné annak:
Nah de mindegy is, nem a nagy T-testvért akarom dicsőíteni, de valóban egy egészen színvonalas rendezvényt organizáltak a mai napra. Nem akarnék senkit azzal untatni, hogy ez meg ez volt egész nap, és ezt ettem és ezt ittam. Csak egy dolgot emelnék ki.
Dennis Pamlin előadását. Dennis a WWF szervezeténél munkálkodik a nem is olyan távoli skandináv földeken Svédországban, és az ő előadása volt az első, amit a kicsit színpadias megnyitó után angolul meghallgathattunk (gyengébb képességüek tolmácsgéppel), és azt kell mondjam, nem volt hiábavaló.
Nagyszerű előadás volt, egy kicsit sem túlózva, nem belelélve magát, de nem is unalmasan, tényekre támaszkodva, tárgyilagosan, de az érzelmekre is hatva, egyszóval pont úgy, ahogy kell. A lényege természetesen a Föld megóvása volt, figyelemfelkeltés a környezetbarát energiák használatára, a leselkedő veszélyekre, a visszafordíthatatlan folymatokra, szóval minden ilyesmi, ami ilyenkor lenni szokott. Azonban hozott egy nagyon érdekes példát, amikor kitért egy rövid ideig az elektromos autókra. Mutatott egy autót, amit kizárólag elektromotor működtet, és mégis 4,2 másodperc alatt éri el a 100 km/h-s sebességet. Majd hozzátett egy kis elgondolkodtató szöveget. Ez lenne az, kicsit nyers fordításban:
Az autógyártók azt mondják, hogy 20 éve próbálnak kifejleszteni egy olyan autót, ami kizárólag elektromosan is működtethető. Ha-ha. Ezt mondják rá az informatikusok. 20 éve is voltak elektromos autók. Ahogy 20 éve is volt mobiltelefon. Nézd meg a mobiltelefont. 20 éve egy nagy darab, nehéz akkumlátor volt, amivel 30 percet tudtál beszélni. És nézd meg, hol tart ma. Akár egy hétig is tudod használni, és csupán néhány miliméter vékony.
Hatásszünet. Mindenki vonja le a tanulságot.
Zárásként egyetlen dolog volt az előadás végén a kijelzőkön, ami akár mottó is lehetne: Dont loose focus and have fun. Lehet, hogy tényleg csak ennyi kell a boldog élethez?
Nem értem. Megteszek mindent. De mindent. Bent rohadok reggel fél 9tól este fél 8ig, és dolgozom.
Nem a videókat nézek, nem írok blogot, nem töltök zenét, nem játszom, igyekszem elvégezni a munkámat. Nagyrészt sikerül is. De nem, ez nem elég. Dolgozzak hétvégén is, csináljak csapatot, szerevezzem ezt, meg szervezzem azt, mert úgy érzik, nem vagyok elég aktív. Hát az a maradék eszem is megáll.
Persze előléphetek, ami kb azt jelenti, hogy még több munka. De fizetésemelés? Hova gondolok. Szakadjak meg, aztán majd beszélünk róla. Hát jelentem, kezdek megszakadni. Az agyam képtelen épkézláb mondatokat összerakni, megint az van, hogy randomszerűen szavakat rakok egymás után, és ha szerencsém van, akkor egy kevésbé értelmes, vagy nagyritkán egy értelmes mondat is elhangzik a számat elhagyó szavak sokaságából.
Nah mindegy, befogom a mocskos pofám, válság van, nem rossza munka, örülök én ennek is. Aztán várom örök naivitással, hogy a befektetett energiám elnyerje méltó büntetésést. Mert az lesz, már előre érzem...
Jah, meg azt nem is mondtam, hogy nem is ám egy multinál dolgozom, sőt.... mert akkor lenne aztán nemulass, az biztostuti. Úgyhogy télleg, pofám súlyban.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Meghalt. Nincs többé. A képek megrázóak, még jó, hogy már csak egyet lehet látni. De attól is kiráz a hideg.
Bár nem ismertem igazán jól, az tisztán látszott rajta, hogy igazán jó ember. Férfiember létére a kedvesség kiült az arcára, akármit is csináltunk. Mindenkihez ugyanúgy állt hozzá. Nevetve.
Sportember. Sporttárs. Küzdésből ötös. Játékvezetésből szintén. Tisztán látom, ahogy a másik pályán ül a bírói székben, és hallom, ahogy kérdezi, hogy nálunk mikor tellik már le a játékidő. Ezt sem látjuk már a 12-ek tornáján.
Sajnálom. Mert mást már nem tehetek.
Nyugodj békében Csajbi!!!
| In memorian Csajbók Attila (1979. február 19. - 2009. szeptember 10.) |
Néhány ismerősömben látom, ahogy feltűnik a gyerekvállalás gondolata. Egyetlen dolgot szoktam erre mondani: inkább kutyát vegyél.
No nem azért, mert nem bírom a kölyköket (bár tény, h nem rajongok értük, főleg ha egész nap zajonganak valamit), sokkal inkább azért, mert szerintem az emberek jelentős százalékának fogalma sincs róla, hogy mekkora felelősség egy gyerek. Egészen addig, amíg meg nem születik.
Az egy dolog, hogy rengeteg pénz kell hozzá, ezt most tekintsük adottnak, és állandónak. Nem kell megijedni, nem ment el az a maradék kis eszem is, - bár a hétvégi illegál-kalóz-busz-party után nem lenne kizárt ez sem - csak a megszokott anyagiasságot most félreteszem, mert nem ez a fő szempont. Kivételesen.
Mert hát ugye egy gyerekhez azért nagyon sok minden kell. Türelem, amit a legtöbben elsőre mondanátok, azonban szerintem van valami, ami még ennél is sokkal fontosabb. Következetesség. Ennek hiányában a nevelés teljes kudarcra van ítélve. És nagyon sokan mégis elkövetik ezt a hibát, hogy következetesség hiányában nevelik a gyerekeiket, aztán meg csodálkoznak, hogy a gyerek olyan lett, amilyen.
Félreértés ne essék, nem akarok kioktatni senkit, és tudom, nah jó nem tudom, csak el tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet gyereket nevelni. Éppen ezért javasolom azoknak az embereknek, akik gyereket szeretnének, hogy vegyenek előbb egy kutyát. A többi háziállat nem olyan jó, a kutya példája szemlélteti a legjobban a nevelést. Nem hiába tekinti a legtöbb gazdi a gyerekének a kutyáját.
A saját példámon tanultam meg, hogy igenis mennyi türelem, de mindenekelőtt következetesség szükséges egy ilyen csöpp élőlény megneveléséhez. És nem kell a kutyából katonatisztet nevelni. Csak egy olyan kutyát, aki érti, amit kérsz tőle, és teljesíti is. Ahogyan az elvárható. Ha még nem próbáltad, akkor rajta. De azt garantálhatom, hogy sokkal több energiára lesz szükséged, mint azt a legmerészebb álmaidban képzelted.
És ennek a folyamatnak sosincs vége, amíg valamelyikőtök él. A kutya nevelése élethosszon át tartó folyamat. Nincs olyan, hogy most végeztünk. Másnap is van séta, játék, orvoshoz járkálás, és még sorolhatnám.
Próbáld ki, tényleg csak ezt tudom javasolni. És ha ezen a teszten megbuksz, mert a kutyád nem olyan lett, amilyennek próbáltad nevelni, akkor szerinted hogyan boldogulnál egy igazi gyerekkel? A kutyát még beírathatod kutyaiskolába, ahol szakemberek próbálják átnevelni, és nevelheted velük közösen, de egy gyerek azért egészen más.
Itt az iskola és a tanárok nem végzik el helyetted, vagy veled együtt azt, amit neked kellett volna a gyereked életének első szakaszaiban. Főleg nem ebben az országban.
Még több probléma, sokkal nívósabb feladatok, sokkal több törődés és odafigyelés, megsokszorozódott lemondás az összes más dologról. Biztos, hogy készen állsz minderre?
Mint az bizonyára észrevettétek, szünet van. És még lesz is egy darabig. Talán majd az iskolai időszak kezdetével visszatérek én is, addig rendezgetés van. Szerintem meglesztek nélkülem is, de aki nagyon nem bírja, az nyugodtan hívjon fel.
